A mai Líbia a XX. század elején három vilajetre oszlott: Tripolitániára, Kirenaikára és Fezzánra. Ezek a XVI. század közepén kerültek török fennhatóság alá (a máltai lovagoktól vették el, akiknek V. Károly adományozta 1530-ban), amely az évtizedek folyamán fokozatosan lazult és a XVIII. század elején de facto el is szakadt a szultántól. Az 1830-as években a francia terjeszkedés miatt az akkori uralkodó török csapatokat hívott segítségül országa megvédéséhez, de nagy meglepetésére a törökök a rendcsinálás után nem vonultak ki, hanem visszaállítottak a szultán uralmát. Az ország belső területeire ez azonban nem terjedt ki, itt az 1840-es években a Mohamed asz-Szanúszi által alapított és az ő nevét viselő szunnita rend irányított mindent. Ettől függetlenül a törökök többé-kevésbé nyugodtan uralhatták volna az országot, de új versenyző jelent meg a színen.
Olaszország a korszakban súlyos gazdasági és társadalmi
problémákkal nézett szembe. Ezekre még az 1880-as évek egyik miniszterelnöke, Francesco
Crispi találta meg a megoldást vagy legalábbis az elterelést ezekről: gyarmatokra van
szükség. Először Etiópiát vették célba; mérsékelt sikerrel. A XX. század elején
a török uralom alatt álló afrikai területeket nézték ki maguknak. Az olasz
közvélemény ráébredt, hogy szükségük van egy „negyedik tengerpartra” (az Adria,
a nyugati tengerpart és Szicília mellé) és ez Észak-Afrikában van. Akárcsak Mussolini
a harmincas években, a diplomaták azzal kezdték, hogy lepapírozták a dolgot a
térségben érdekelt nagyhatalmakkal. A támogatás elnyerése érdekében még
külpolitikai irányváltásra
is hajlandóak voltak.
Az ország bennmaradt a hármas szövetségben (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország), de
ugyanekkor Franciaország és Anglia felé is tapogatózott. 1900. december 16-án
egyezményt írtak alá Franciaországgal az észak-afrikai érdekszférákról. A
francia-angol szövetségkötés után London is hagyta, hogy Olaszország (ha nem
sérti az angol érdekeket) azt csináljon, amit akar. 1909 októberében az orosz cár és
külügyminisztere római látogatását követően II. Miklós is szabad kezet adott az
olaszoknak (cserébe diplomáciai támogatást kapott a tengerszorosok ügyében).
Ami a hármas szövetséget illeti, a Monarchia úgy vélte, az észak-afrikai
terjeszkedés nem mond ellent az alapokmánynak. A németek (és tulajdonképpen
mindenki más) figyelmét pedig a marokkói válság kötötte le (Németország
kárpótlást követelt, amiért Marokkó a francia érdekszférába került).
1911. szeptember 28-án Olaszország ultimátumot
intézett a törökökhöz.
„… szűnjék meg az elhanyagoltság és rend nélküliség azon állapota, melyben Törökország Tripolitániát és Kirenaikát tartotta, és hogy ezek a területek végre ugyanazon haladást élvezhessék, mint amilyen Észak-Afrika más részein elindult […] a birodalmi [vagyis a török] kormány nem csak hogy [az ezzel kapcsolatos olasz ötleteket] nem vette tudomásul […] mindennemű olasz vállalkozás […] a legjogosulatlanabb és legmakacsabb szisztematikus ellenzésre talált."
Ezek után az olaszokra marad a két tartomány
civilizálása (Fezzán gazdaságilag értéktelen terület volt a Szahara szélén, nem
tartottak rá igényt, csak a ’20-as évek végén foglalták el), ha a törökök így vagy úgy átengedik a területet.
"A királyi kormány […] nem hisz tovább abban, hogy […] tárgyalásokba bocsátkozzon, melyek múltbeli tapasztalata megmutatta azok hasztalanságát […] Ezen kívül […] a helyzetet [a térségből érkező jelentések] az olasz alattvalók ellen megnyilvánuló agitáció miatt szélsőségesen súlyosnak mutatják, melyet több mint nyilvánvaló módon a tisztségviselők és a hatóság egyéb szervei provokálnak. […] Az olasz kormány, […] hogy gondoskodjon saját érdekeinek és méltóságának megvédéséről, elhatározta Tripolitánia és Kirenaika katonai megszállásának előkészítését."
Ezt a kormányzó ifjútörökök persze nem
fogad(hat)ták el. Hangsúlyozták, hogy ők készek az együttműködésre, az olaszok
által említett negatív hozzáállásért pedig a szultánra hárították a felelősséget
(1908 előtt nélkülük kormányzott). A külföldieket fenyegető veszélyről szóló
hírek megalapozatlanok, a két vilajet átadásáról pedig szó sem lehet. Másnap az
olaszok partra szálltak Afrikában. A törökök a nemzetközi közvéleményhez
folyamodtak
„ ... mely bizonyára nem marad közömbös azzal a bűnténnyel szemben, melyet Törökország ellen elkövettek. […] Az Alkotmány [1908-as visszaállításának] első napjaitól kezdve az európai nemzetek tapsoltak kezdeményezéseinkhez és tetteinkhez, de […] bennünket [azóta] megraboltak, a hivatalos Európától [pedig] a vigasztalás üres szavain kívül semmit sem kaptunk […] Az Alkotmány kikiáltásának másnapján véglegesen elszakítottak tőlünk két tartományt [Boszniát és Hercegovinát], egy egészen addig vazallus állam [Bulgária] függetlenedett tőlünk […] felvetődött a krétai kérdés [hogy a sziget Görögország része], kegyetlen megsértéseként az oszmán méltóságnak.”
A nagyhatalmak figyelmét azonban lekötötte
Marokkó, az olaszok pedig amúgy is szavatolták, hogy a háború csak
Észak-Afrikára korlátozódik, a Balkán marad úgy, ahogy van. Ezzel mindenki
elégedett volt, leszámítva magukat a törököket.
„Olaszország megtámadott egy hozzánk hűséges
tartományt, bombázza kikötőinket, elfogja hajóinkat. […] Hagyjuk, hadd döntsön
az európai közvélemény Olaszország e tetteiről […] Azzal vádol bennünket [az olasz ultimátum], hogy hiányolja Tripolitániában
humanitárius és civilizátori missziónkat. […] Éppen Olaszország, mely most
követett el egy barbár cselekedetet, tett erőszakot a civilizáción, vádol
bennünket az emberiesség és a civilizáció hiányával? […] sérelmezte […]
Tripolitánia szellemi elmaradottságát [is]. De ki nem tudja, hogy a civilizációban
minden relatív? Szicília intellektuálisan ugyancsak elmaradott. Jogossá tehetne
ez például egy inváziót Anglia részéről? […] Olaszország agressziójára, mely
bírja a hivatalos Európa hallgatólagos támogatását, nincs bocsánat […] a
szabadság azon rendszerére akar csapást mérni, melyet mi valósítottunk meg […]
nem teszi le [Törökország] a fegyvert, csak ha a dolgok megelőző állapota
helyreáll. Valóban, egy nemzet elhullhat a harcban, de soha nem szabad
belenyugodnia, hogy nyomorúságosan öngyilkosságot kövessen el.”
A harcok még javában folytak, amikor az olasz király
1911. november 5-én dekrétumot adott ki a két tartomány annektálásáról. A
törökök nyomban tiltakoztak, de az olasz parlament 1912. február 25-én
elfogadta az annektálásról szóló törvényt. A két tartomány persze csak papíron
volt az övék. Az igazi gondot nem a reguláris török csapatok ellenállása
jelentette, hanem a szanúsziak gerillaharca. Olaszország 1912 áprilisában új
frontot nyitott a Dodekanészosz-szigetek elfoglalásával (ezeket nem is adta
vissza a háború után). A vezérkari főnök június végén már egy kis-ázsiai
partraszálláson gondolkozott, hogy Törökországot minél hamarabb térdre
kényszerítse.
Persze ezt úgy kellett elérnie, hogy az ellenség
azért ne gyengüljön meg túlságosan. Ha a nagyhatalmak ennek a veszélyét
érzékelik, még az is lehet, hogy megálljt parancsolnak az olaszoknak. A hazai
közvéleménynek viszont kellett a döntő győzelem (vagy legalábbis valami, amit
így lehet tálalni). A probléma igazából diplomáciai jellegű volt, júliusban meg
is kezdődtek a béketárgyalások. Ezek lassan haladtak, mert a törökök nem voltak
hajlandóak átengedni mindkét vilajetet (amikor legmesszebbre mentek, akkor is
csak Tripolitániát ajánlották fel és azt is úgy, hogy cserébe kapnak egy
darabot Eritreából). Végül egy külső tényező késztette őket engedékenységre: a
balkáni államok szövetségre léptek a török ellen és vérszemet kaptak az
olasz sikerektől és attól, hogy a török hadsereg máshol van lekötve. Az első
Balkán-háború 1912. október 8-án vette kezdetét, az olasz békeszerződést egy
héttel később írták alá.
Béke ide vagy oda, a szanúsziak nem tették le a
fegyvert (az olaszok elleni harcot a II. világháború után azzal jutalmazták az
angolok, hogy a rend vezetőjét tették meg Líbia királyává). A „rend
nélküliség” megszüntetése mindössze húsz évet vett igénybe. Badoglio marsall, a
főkormányzó végül csak úgy tudta leverni az ellenállást, hogy felhúzott egy háromszáz
kilométer hosszú, két méter magas, három méter széles szögesdrót kerítést az
egyiptomi határon (nehogy az Egyiptomban élő líbiai menekültek pénzzel,
önkéntesekkel és fegyverszállítmányokkal támogassák a szanúsziakat) és a líbiai
oldalon minden potenciális gerillát koncentrációs táborokba zárt.
Felhasznált irodalom
BESENYŐ János - MARSAI Viktor:
Líbia. MH Összhaderőnemi Parancsnokság Tudományos Tanács, 2012.
DIÓSZEGI István: A
Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth Könyvkiadó (Népszerű
történelem sorozat), Budapest, 1987.
KIS Aladár: Olaszország története 1748-1968. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1975.
ORMOS Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
A nyitóképen: Az olaszok bevonulnak Tripoliba. Library of Congress, George Grantham Bain Collection, LC-DIG-ggbain-09853