Nagy-Ausztria kontra Nagy-Magyarország. Vágó István és Puzsér Róbert vitája a történész szemével

Vitázó felek

Az idei trianoni évfordulóhoz kapcsolódva tört ki egy kisebb vita Vágó István és Puzsér Róbert között. A két fél közötti pengeváltásnak voltak előzményei, és most sem kizárólag a történelmi kérdések körül forgott az eszmecsere, ám ebben az írásban csak a történeti szempontból érdekes érvekkel és meglátásokkal fogunk foglalkozni.

A közismert tévés műsorvezető és a független értelmiségi vitája egy Facebookon megosztott képpel kezdődött, amely az Osztrák-Magyar Monarchiát ábrázolja 1908 után. Vágó István azzal a megjegyzéssel kísérte a Nagy-Ausztriát ábrázoló matricát, hogy „Az osztrákok is sirathatnák a maguk Trianonját az autóikon…”.

Puzsér Róbert lecsapott a bejegyzésre, és többek között az alábbiakkal reagált Vágó István bejegyzésére: „Lehetséges, hogy a kvízprofesszor nem érti a különbséget az osztrák állam és a Habsburg ház között? Az általa megjelölt területek soha nem voltak Ausztria részei, az osztrákok soha nem tekintették azokat a hazájuknak, ahogy Németalföldet, Spanyolországot és fél Dél-Amerikát sem, pedig volt idő, amikor ezeket mind a Habsburgok uralták. Vajon ezeket a birtokokat miért nem tüntette fel Vágó István az általa mellékelt osztrák revizionista térképen? (…) [Vágó István] nem vesz tudomást arról a tényről, hogy a trianoni békeszerződés következtében hárommillió és háromszázezer magyar ember vesztette el az állampolgárságát, és került idegen hatalom felügyelete alá, ahol a kisebbségek alapvető nyelvi és kulturális jogai sok helyütt máig nem biztosítottak – nem kevés utóduk ma is másodrendű állampolgár. Ezt a dél-tiroli osztrák kisebbség helyzetével összevetni egyszerűen alávaló és méltánytalan.”

Következett a hosszú válasz Vágó Istvántól:

“Puzsér szerint nem értem, mi a különbség az osztrák állam és a Habsburg-ház között. Nos, a matricán nem az osztrák állam, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia rajza szerepel, amelynek persze semmi köze a Puzsér által idézett Németalföldhöz, Spanyolországhoz és „fél Dél-Amerikához”. (Lehet, hogy Puzsér nem hallott még arról, hogy a Habsburgok osztrák és spanyol ágát szokás külön „dunai Habsburg Birodalomként” illetve „Spanyol Birodalomként” emlegetni? (…) Azért arról ne feledkezzünk meg, hogy a Monarchia német nyelvű lakói is milliós nagyságrendben rekedtek a határokon kívül, többnyire szintén másodrendű állampolgárként. Jogfosztás, elűzés, pusztulás várt az ukrajnai, lengyelországi és csehszlovákiai németségre és a ma már irigyelt südtiroliak is csak évtizedes küzdelemmel jutottak el azokig a jogokig, amikkel bírnak. Csak a tények kedvéért: 1911-ben a Monarchia 12 millió lakója vallotta magát német anyanyelvűnek. Az önálló Ausztria lakossága pedig mindössze 6,5 millió fő volt, köztük szlávok és magyarok is. A Monarchia németajkú polgárai közül kb. 6 millió került más ún. nemzetállamba! És a sorsuk ugyanúgy nem volt könnyű, mint a magyaroké…”

Majd egy újabb felelet Puzsér Róberttől:

„Fogja fel, kérem, (…) hogy a csehországi meg a magyarországi németek soha nem tekintették magukat osztrákoknak, továbbá sajátos gesztus (…) a német kisebbségek felé irányuló határrevízió szándékát hiányolni – hiszen azt az Adolf Hitler vezette Német Nemzetiszocialista Munkáspárt már határozottan megtette az 1930-as évek második felében. Kíváncsi vagyok továbbá, professzor úr, hogy miként kell értelmezni bármelyik autón azt a matricát, amelyik a komplett Osztrák-Magyar Monarchiát Ausztriaként jelöli meg.”


1938. március 15-én Adolf Hitlert ünneplő tömeg fogadta BécsbenForrás: Bundesarchiv

Terítéken a nemzettudat

Az alapvető kérdés, amely körül kimondva kimondatlanul forgott a vita, az az, hogy vajon az osztrákok első világháborúban elszenvedett traumája mérhető-e a magyarság trianoni tragédiájához. Vágó István szerint igen, és ebből következően osztrák mintára elfeledkezhetnénk Trianonról, Puzsér Róbert szerint viszont nem, ezért az összehasonlítás teljesen felesleges.

A kérdést alapvetően az dönti el, hogy az osztrák nemzettudat mikor és hogyan viszonyult azokhoz a területekhez, amelyeket utóbb elveszített. Az időrendi aspektus nem elhanyagolható: Közép-, és Kelet-Európában a nemzeti tudat viszonylag későn jött létre és e téren az osztrákok a többi nemzethez képest is későn, a 20. században határozták meg magukat. 1848-49 során, amikor a nemzeti mozgalmak sorra forradalmakat robbantottak ki, megcsillant az esélye annak, hogy Ausztria a német nemzeti megújulás keretében találja meg a saját identitását. A bécsi forradalmárok elküldték követeiket a frankfurti gyűlésre, és a nagynémet egység megvalósulása felsejlett a történelem horizontján. Ám a politikai események végül, a forradalmak bukásával, azt eredményezték, hogy Ausztria fokozatosan kiszorult a német egységből. Amikor az végül a bismarcki Poroszország vezetésével valósult meg, Ausztriának ki kellett egyeznie a magyarokkal.

A Német Császárság kikiáltása. A kép közepén fehérben, Otto von Bismarck.Forrás: Wikipedia

Az osztrák nemzettudatban ekkor fontos változás történt: az állam és a nemzet fogalma világosan elvált egymástól. Míg önmagukat továbbra is németnek tekintették, Ausztriára úgy tekintettek, mint valami nemzeteknél magasabb rendű államra, amelynek a feladata, hogy a területén élő németeknek, magyaroknak, szlávoknak egyenlő jogokat biztosítson. Ez az elképzelés olyan ideológiák kialakulásához is elvezetett, mint az ausztromarxizmus, amely azt hirdette, hogy a nacionalizmus a kizsákmányolás eszköze, így a nemzeti hovatartozás meghaladása szükséges, a birodalmi keretek pedig alkalmasak arra, hogy a társadalompolitikai célok megvalósuljanak. Ezzel szemben azonban kialakult az az irányzat is, amely a német nemzeti kibontakozás gátjaként tekintett a Monarchia által biztosított birodalmi keretre, amelytől meg kell szabadulni.

A háborús vereség után elsősorban ennek az eszmének a különböző irányzatai erősödtek meg. Az új államalakulat Republik Deutsch-Österreich néven alakult meg, és a parlament kinyilvánította a csatlakozási szándékát Németországhoz. (Az új osztrák alkotmányba is bekerült a majdani csatlakozás ténye). A régi Osztrák Birodalom területei közül egyedül Csehországot próbálták bevonni ebbe a kísérletbe, ahol a lakosság harmada német anyanyelvű volt. Mind az Anschluss, mind pedig a cseh területeken élő németek kérdésében végül az antant szava döntött.

1918. november 12-én kikiáltják a köztársaságot, Német-Ausztria névenForrás: Wikipedia

Ebből viszont az következett, hogy az osztrákoknak kezdetben meglehetősen ambivalens volt a hozzáállása a saját államukhoz. A két meghatározó politikai erő, a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták közül előbbiek egyértelműen átmeneti állapotnak tekintették az osztrák állam meglétét. Ezen a politikájukon 1933-ig, a nácik németországi hatalomra jutásáig nem változtattak. Az osztrák állam a háborús vereség után gazdaságilag is gyengélkedett, az Anschluss évéig nem érte el a világháború előtti szintet, a bécsi utcákon pedig egyre több félkatonai szervezet bukkant fel.

A keresztényszocialisták ezzel szemben nem szorgalmazták olyan erőteljesen az Anschlusst, igaz Ausztria létét az első világháború után egyfajta átmeneti jelenségnek fogták fel. Úgy vélték, a Monarchia Duna-menti népek közötti misszióját az új osztrák államnak folytatnia kell. Ignaz Seipel kancellár fogalmazta meg először az "egy nép, két állam" elvét, az Anschlusst a távoli jövőbe száműzve. Az osztrák nemzettudat akkor kapott egy komoly löketet, amikor a szomszédos Németországban hatalomra került Hitler. Az osztrák kancellár, Engelbert Dollfuss, mintegy önvédelemként, megpróbálta jelentéssel feltölteni az osztrák nemzettudatot. Dollfuss kísérlete azonban kudarcot vallott, az Anschlusst a Harmadik Birodalom szinte akadálytalanul hajtotta végre, az osztrák lakosságban számottevő ellenállás az egyesítéssel szemben nem volt.

Schuschnigg kancellár képe, és "Ausztria mindenek felett"Forrás: Austria-Forum


A két Versailles

Talán ebből a rövid, és mindenképpen felületes áttekintésből is világos, hogy az osztrák nemzettudat az Osztrák Császárság területeivel kapcsolatban csak rendkívül felületesen, vagy egyáltalán nem nyilvánult meg. Ez alól a már említett csehországi németség volt részben kivétel, hiszen ők erősebben kötődtek Ausztriához, ám a harmincas években ott is megváltozott az ezzel kapcsolatos közfelfogás, és inkább Németországra figyeltek a későbbiekben. A másik, sokkal erőteljesebb kivétel, Dél-Tirol volt. Dél-Tirolra utaló emlékművet ugyanis találunk az osztrákoknál. Ennek azonban nemcsak az osztrák nemzeti tudat az oka, hanem a tartományok tudata. A Voralbergben vagy Karinthiában élők nem elsősorban németként, vagy osztrákként definiálták magukat a huszadik század elején, hanem voralbergiként, karinthiaiként.

Talán ebből is kitűnik, hogy Nagy-Ausztria abban a formában, ahogy a fenti matrica megjelöli, soha nem volt egy létező ideológia hivatkozási alapja. A nemzetek feletti osztrák kultúrmisszió igen, de szigorúan nélkülözve a területi elgondolásokat. A két világháború között az osztrák politika, különösen a keresztényszocialisták, nem ötödik hadoszlopként tekintettek a Közép-Európa államaiban maradt németségre, (és persze nem is külhonba szakadt osztrákként). Sőt, a harmincas évek második felében inkább valamiféle másik utat kínáltak volna a pángermán törekvésekkel szemben, sikertelenül.

A mémgyárosok Ausztriát is naggyá tennékForrás: Milos Gregor

Ha összehasonlítjuk az osztrákok veszteségeit a magyarokéval, akkor kétség nem fér hozzá, hogy a mérleg rendkívül erősen az utóbbi felé billen. Míg az osztrákok saját nemzeti tudata a világháború végén még egyszerűen nem alakult ki, addig ugyanez Magyarországra nem mondható el. Bosznia-Hercegovina vagy Bukovina birtoklása soha nem képezte az osztrák identitás meghatározó részét, hiszen mire az meggyökeresedett a második világháború után, addigra ezek a területek évtizedek óta más országokhoz tartoztak. Magyarországon azonban a határ másik oldalára került városok és területek olyan kulturális emlékekkel vannak tele, amelyhez hasonlót Ausztriának az Osztrák Császárságtól elcsatolt területek nem adtak. Lemberg vagy Laibach nem váltak osztrák városokká, míg Kolozsvárról vagy Kassáról, az etnikailag vegyes lakosság ellenére is elmondható, hogy a magyar nemzeti tudatban magyar városokként szerepeltek. (Tegyük hozzá, hogy e tekintetben a Nagy-Magyarország matricák is pontatlanok, hiszen Horvátország társult ország volt, ezt még a kortárs magyarok többsége is elismerte, más kérdés, hogy mind a horvát, mind a magyar politikusok másféle tartalommal kívánták megtölteni).

Vágó István az osztrákok említésével vélhetően arra akart utalni, hogy a világtörténelem során nem Magyarország volt az, amelyik egy háborút lezáró békével a legrosszabbul járt. A konkrét történelmi kérdésben alkalmazott példája azonban a fentebb elsorolt okok miatt erősen sántított. Az osztrák nemzettudatnak az első világháborút lezáró béke korántsem tudott akkora sebet okozni, mivel az még ki sem alakult a békeszerződés idején. A fentiek alapján a két fél vitájában, legalábbis a történelmi vonatkozásokat tekintve, Puzsér Róbertnek volt igaza.

 

Felhasznált irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2005. Osiris Kiadó.

Erich Zöllner: Ausztria története. Budapest, 1998. Osiris Kiadó.

Stier Miklós: Nemzetébresztés – nemzetvesztés. Az “osztrák nemzet” kérdései és az Anschluss. História 23. (1988).

Maruzsa Zoltán: Az osztrák nemzeti tudat változásai Ausztria jelenkori történetében. Öt kontinens 2. (2004).

Szatmári Péter: Az osztrák nemzet és nemzettudat kérdései az 1920-30-as években. Polgári Szemle 5. (2009)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;