Képtelen képrablás magyar módra

Okkal feltételezhetjük, hogy az, amit ma műkincsrablás néven ismerünk, egyidős a műkincsek megjelenésével. A múzeumok megjelenése előtt ugyanakkor ezeket a tárgyakat-eszközöket "csak" tényleges értékük miatt lopkodták (vagy húzták be hadizsákmányként-sarcként), az eszmei érték fogalma csak később jelent meg. A különféle nemesfémből, drágakövekből készült dolgok mindig is nagyon népszerűek voltak, elég csak az angol "bárcás" kalózokra, vagy a háborúskodás és kutatás mellett Indiana Jones-ok gyülekezeteként is működő egyiptomi francia hadseregre gondolni. A ma hatalmas anyagi (és sokszor felbecsülhetetlen eszmei) értékkel bíró festmények is felzárkóztak a mezőnybe, és gyorsan előkelő helyre kerültek a műkincstolvajok kívánságlistáján.

Műkincseket igazán ipari méretekben a II. világháború alatt kezdtek zsákmányolni; Göring például külön csapatokat küldött szét Franciaországban (is), hogy értékes darabokkal gazdagítsák magánmúzeumát, de a Vörös Hadsereget sem kellett félteni, amire jó hazai példa a sárospataki kódexek évtizedek óta húzódó esete. A háború után a legális műkincskereskedelem mellett igencsak megerősödtek a különféle nemzetközi brigádok, akik általában olyanoknak dolgoztak, akik úgy vélték, hogy az adott festmény vagy szobor sokkal jobban mutatna az ő nappalijukban, mint valami múzeumban, de persze akadtak, akik a feltűnés, a 15 perc hírnév miatt akasztottak le egy-egy képet. A szocialista korszak Magyarországa ugyanakkor nem volt különösebben kedvező terep nekik, főleg a szigorú határzár miatt. Épp ezért is keltett különösen nagy megdöbbenést a Szépművészeti Múzeumban 1983. november 5-én lezajlott képrablás, ami azt is mutatta, hogy bár a szocializmus még létezik, erőteljesen megindultunk a "nyugatosodás" útján ilyen értelemben is.

A képek hűlt helyeFotó: mult-kor.hu

Éjszaka a múzeumban

A történet szálai egészen 1982-ig vezetnek vissza, ekkor kezdték meg a múzeum külső tatarozását, és hogy az állványzat "csáberejét" csökkentsék, ideiglenes riasztóberendezést is felszereltek, ez viszont 1983. november 1-jére teljesen tönkrement. Árkus József a Népszabadságban megjelent Egy hét című sorozatában november 12-én külön cikket szentelt a riasztó kérdésének, amelyben maró gúnnyal ír a múzeum biztonsági berendezéseiről (és azok telepítőiről), valamint igencsak kételkedett abban is, hogy a magyar rendőrség képes lesz megtalálni a tetteseket. Bár ez utóbbiban később nem lett igaza, a szatírából jól következtethetünk arra, hogy hazánkban ekkor még nem igazán számoltak effajta bűncselekményekkel.

 "Azóta túl vagyunk az első ijedségen, sőt már nemzeti büszkeségünket bizsergetik különféle nyilatkozatokkal, hogy ez azért nem akármilyen rablás volt. Egyike a legnagyobbaknak, sőt lehetséges, hogy Európában nincs is párja, hiszen a szóban forgó Raffaello-, Tiepolo- és Tintoretto képek értéke felbecsülhetetlen. Ha kis szerencsénk van, a nagy magyar képlopás nemcsak a Guiness rekordok könyvébe, de még Rózsa György Leg-leg-leg műsorába is bekerülhet. Csak nehogy fejünkbe szálljon a dicsőség. Igaz, hogy más mú­zeumokban, mint például a párizsi Louvre-ban, a firenzei Uffiziben rafinált elektronikus biztonsági rendszerek működnek, így nékik nincs is sok esélyük rá, hogy egyik napról a másikra az egész világ róluk beszéljen, mint most a Szépművészeti Múzeumról. Irigyek persze mindenütt akadnak, némely külföldiek például azt terjesztik, hogy könnyű a magyaroknak ekkora műkincsrablást produkálni, amikor nin­csenek korszerű riasztóberendezé­seik. Nos, igenis vannak. Azt is elmondom, hogy milyenek, annak alapján, amit innen-onnan hallottam, mert betörés után konspirációnak már úgy sincs sok értelme. Ha a bennfenteseknek hinni lehet, akkor a Szépművészeti Mú­zeumban ördögi ravaszsággal kifundált biztonsági berendezések működtek. Ott kezdem, hogy a főbejárat ajtaját minden este duplán bezárták. Kétszer fordí­tották rá a kulcsot. Az épület Állatkert felőli oldalát egészen a felső ablakok magasságáig beállványozták. A zseniálisan kigondolt terv azon alapult, hogy a betörő nem tud majd ellenállni a kísértésnek, elkezd felfelé mászni az állványon, amelyből szálka megy a tenyerébe, és önkéntelenül felkiált. Az állvány felől érkező hangok figyelésével a Millenniumi Emlékmű szoborcsoportozatából Árpád vezér lovát bízták meg. A biztonsági rendszer tervezői persze arra is gondoltak, hogy a körmönfont betörők esetleg kesztyűt húznak, és akkor nem megy szálka a tenyerükbe. Erre az esetre a második számú riasztóberendezés lépett volna működésbe. Az értékesebb képek mellé külföldi csomagolásban magyar borotvapengéket helyeztek el. A képtolvaj abban a hiszemben kezdte volna kivágni a keretéből az ellopásra kiszemelt festményt, hogy márkás pengével dolgozik, ám még reggel is javában nyiszálja a vásznat, amikor is könnyűszerrel tetten éri a megérkező múzeumi személyzet. (...)"[1]  

A Szépművészeti Múzeum 1980-banFotó: Baráth Endre/FORTEPAN

A rablás éjszakáján 3 őr volt szolgálatban, akik 20 és 21 óra közötti járőrútjukon még semmi rendkívülit nem észleltek, ám a következő bejáráson látták, hogy hét képnek is lába kelt. Ezek között volt Raffaello Esterházy Madonna c. képe (20 millió dollár), valamint Giorgione egy 1508-as festménye, amelyet 1 millió dollárra taksáltak. Az ellopott műtárgyakról így írt a Szabad Föld 1984 januárjában:

"Ellopott képeink közül a két legértékesebbnek egész regénye van, a megfestés időpontjától a mai napig kíséri végig a „festészet fejedelmének”, a kortársak által „isteni”-nek tartott Raffaello Santinak, az olasz reneszánsz művészet vezéregyéniségének képeit. A kisméretű Esterházy Madonnának, melynek drágaművű díszkeretét is leoperálta a lelkiismeretlen rabló — ez a jutazsákban maradt a Duna fenekén — olyan előkelő krónikája van, mint az uralkodó hercegeknek, akiknek családfáját a Góthai Almanach rögzítette. (...) Madonnácskánk a pápai gyűjtemények féltve őrzött kincse volt, míg XI. Kelemen pápa VI. Károly császár nejének nem ajándékozta. A szintén páratlan értékű császári gyűjteményekből Kaunitz herceg birtokába, onnét pedig a magyar Versailles, a fertődi kastély építtetőjének, Eszterházy Fényes Miklós hercegnek, a műpártoló nagy magyar nábobnak udvarába került. Az állam a herceg gyűjteményével együtt vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum megalapításakor a másik eltűnt Raffaello-kép társaságában. (...) A többi eltűnt kép a velencei festészethez kapcsolódik. A kevés, de a kor festészetére annál nagyobb hatást gyakorló, lágy, egymásba mosódó színek bűvös varázsával ható képeket festő Giorgione a XV. század második felében élt. A Szépművészeti Múzeum ma Giorgione követőjének munkájaként nyilvántartott képe a festő arcvonásait örökítette meg. Két festmény a XVIII. századi nagy velencei oltár- és freskófestő dinasztia, a Tiepolo család ecsetje alól került ki. A késő barokk festészet világos, néhol teljesen áttűnő színeivel festett, líraian emelkedett, Szűz Máriát hat szent társaságában ábrázoló kép a családfő G. B. Tiepolo műve legjobb korszakából, az 1750-es évekből. Pyrker érsek gyűjteményéből került a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. Az 17 53-ban festett Pihenő Szent család már apja stílusát folytató fiának, Giandomeniconak, egyes kutatók szerint azonban az apának műve, mely a szak- irodalomban ugyancsak jól ismert és nagyra tartott. A velencei későreneszánsz nagymestere volt Tintoretto, akinek szintén két műve vándorolt a titokzatos jutazsákba (...)" [2]

Tiepolo Pihenő Szent Család című festményeFotó: commons.wikimedia.org

Műkincsvadászok

A titokzatos jutazsák csak november 10-én került a rendőrség látókörébe, viszont addig sem teltek eseménytelenül a napok. A helyszíni szemlén megállapították, hogy az elkövetők az állványzaton felmászva, az Állatkerti út felől hatoltak be egy első emeleti ablakon, az ez előtti díszerkélyen három képkeretet, műanyag zsákot, kötelet, borotvapengét és egy olasz csavarhúzót is találtak, emellett sikerült ujjlenyomatokat és lábnyomokat is rögzíteni, a helyszínre hangjelzéssel haladó kutya pedig a Gundel étteremig követte a tettesek szagmintáját. A nyomozás persze gőzerővel haladt, hiszen az ellopott képek értéke mintegy 1,5 milliárd forintot tett ki (a 4.000-5.000 forintos átlagkeresetek idején), a közvéleményt pedig, amely másnap este értesült a betörésről, sokkolták a hírek. Akadt olyan is, aki levelet írt a hatóságoknak, amelyben 6 milliót követelt a képekért, de ez a szál zsákutcának bizonyult. A Népszava az "utca embereit" is megkérdezte, ami megint csak utalhat a rendszer gyengülésére, viszont a válaszokba azért becsempészték, hogy a rablás "nyugati típusú bűncselekmény" volt.

Népszava 1983. november 9. 12. o.

A rendőrök kezdettől fogva számoltak egy "olasz szállal", amit megerősített a Százhalombattánál a Dunában talált jutazsák (benne egy képkerettel, üvegvágóval, és az Esterházy Madonnáról származó fémlemezzel), amely a napfényes Itáliában kezdte pályafutását, állateledeles zsákként. 

Az olasz meló

Miután akkor még minden belépőt (főleg a nyugatiakat) nyilvántartottak, nekiálltak a november 1. és 10. között Magyarországon járt olaszok listázásának, és november 23-ra 50-re csökkentették a gyanús személyek számát. Közülük is külön figyelmet szenteltek a november 6-án Letenyénél távozó Giacomo Morininek, Giordano Incertinek és Camine Palmesének, valamint a Hegyeshalomnál vonaton kilépő Carlo Paganellinek és Renato Marangoninak, és azt is megállapították, hogy a két "csoport" tagjai ismerték egymást. A nyomozásba bevonták az Interpolt is (csak érdekesség, hogy a nemzetközi bűnüldöző szervezetet egy ideig a műkincsek iránti feltétlen, ám nem igazán törvénytisztelő rajongásáért is ismert Ernst Kaltenbrunner is vezette, de őt érthető módon nem szokták kitenni a dicsőségfalra), és így megtudták, hogy az öt olasz közül kettő a nápolyi camorrával hozható kapcsolatba, és persze álnéven érkeztek Magyarországra. 

"A nagy erővel folytatott nyomozás újabb eredményeit a Kék Fény is ismertette, a Dunában megtalált jutazsákban elrejtett vakkeretekkel, de közölték részleteit a nagy külföldi képeslapok, így az olasz Grazia legújabb száma is. Az esetleg külföldi megbízásra dolgozó tetteseket az Interpol is körözi, melynek párizsi központja a világ legértékesebb műkincseinek lajstromával rendelkezik."[3] 

 - írta a Szabad Föld már idézett cikke. Így sikerült azonosítani Ivano Sciantit, akit eddig Carlo Paganelli néven ismertek, december 2-án az olasz ujjlenyomat-adatbázisból kiderítették, hogy a múzeumban talált ujjlenyomatok a büntetett előéletű Giordano Incertihez tartoznak. November 9-én egy másik jelentés is befutott a magyar szervekhez, amely szerint az olaszul beszélő 17 éves Jónás Katalin (később kiderült, hogy Marangoni - ez is álnév volt - barátnője) útlevelével együtt eltűnt. A lányt végül december 5-én kapcsolták le, miután Romániába utazott udvarlója kérésére. Ott tudta meg, hogy görög megrendelésre olasz ismerősei hajtották végre a képrablást. Vallomása alapján megállapították, hogy a csoport "tubák"-ként emlegette a képeket, és ahogy várható volt, több magyar bűntársuk is akadt. 

Görögbe fogadva

A két magyart, Raffai Józsefet és Kovács Gusztávot december 15-én vették őrizetbe, és bár utóbbi 1984 januárjáig tagadott, Raffai nagyon hamar beismerő vallomást tett, és azt is elárulta, hogy hova rejtették a biztosítékként náluk hagyott képet (Törökbálint mellett egy zacskóba csomagolva ásták el). Tőle tudták meg, hogy október közepén ismerkedtek meg az olaszokkal, akik 10.000 dollárt ígértek a közreműködésért. 1984. január 5-én Olaszországban letartóztatták az egyik rablót, március 1-ig pedig a többiek is rács mögé kerültek. Vallomásaikból kiderült, hogy egy görög milliomos megbízásából rabolták el a képeket, amelyek végül a Panagia Tripiti kolostorból kerültek elő, és január 23-án hozták őket haza. 

Az Esterházy Madonna még a restaurálás előttFotó: szepmuveszeti.hu

A 80-as évek elejétől megindult "nyugatosodás" valóban teljesen új kihívások elé állította a szocialista országok rendvédelmi szerveit, és nem csak politikai, hanem bűnügyi vonalon is. Ez utóbbi jól nyomon követhető a Határőrség Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött anyagaiból is, amelyek hosszasan foglalkoznak olyan, ma már mindennaposnak számító kérdésekkel, hogy mit kezdjenek a kábítószercsempészekkel, hogy lehet kiszűrni a drogokat és mi a tennivaló nemzetközi bűnbandák esetén. És persze a közvéleményt is váratlanul érte a képrablás, amit jól mutat a Magyar József nyugállományú filmrendezővel 1989-ben készített interjú is. Magyartól egyszer egy szatíra forgatókönyvét rendelték meg.

"Meg is írtam. Leadtam, ami ellen az lett a kifogás, hogy a történetben szereplő külföldi vonal hihetetlen. A néző nem fogja elhinni, hogy ez nálunk megtörténhet. A történet arról szólt, hogy az olasz maffia bűnbandát szervez Magyarországon műkincsek rablására, de mire készen lesznek a tervek és indulhatna az akció, a galériába bemegy egy vándor, leakasztja a kiszemelt képet és elviszi. Rá kilenc hónapra megtörtént nálunk a mű­kincsrablás. Azt mondták, ki gondolta volna."[4]  

A rablás, a gányolás és a finoman szólva sem szakszerű utaztatás-tárolás nagyon megviselte a festményeket, főleg az Esterházy Madonna szenvedett súlyos károkat; amúgy is görbült fatáblája hosszában végigrepedt. A restaurálást nemzetközi segítséggel Móré Miklós, Szentgály Erzsébet és Nemcsics Imre végezték el, a munkáról pedig Fáy András készített egy tanulmánynak is beillő prezentációt, látványos képanyaggal. A magyar tettesek pere 1984. április 16-án kezdődött, Kovács 12 évet kapott, Raffait 7 évre ítélték, Jónás Katalin viszont megúszta 6 hónap felfüggesztettel, a megrendelőként gyanúsított görög úriembert viszont bizonyítékok hiányában nem vonták felelősségre. A tárgyalásról is tudósított a sajtó; azt csak remélhetjük, hogy nem a Népszava cikkének alcíme ihletett egy később nagy karriert befutott politikai szlogent.

Népszava 1984. április 17. 5. o.

15 perc hírnév

A korszakban - bár a nyitás jelei már mutatkoztak - meglepően nagy sajtóvisszhangot kapott a betörés, amiben persze az is közrejátszott, hogy nyugati szervezetek, államok is érintettek voltak. Persze nem mindenki örült a "szenzációnak", sőt volt, aki a ma is jól ismert érvet hangoztatta, hogy a cikkek-híradások csak ötletet adnak a jövőbeli bűnözőknek. Ezekre reagált a már idézett Árkus József a Népszabadság 1984. január 14-i számában megjelent, szintén erősen szatirikus hangvételű cikkében;

"Gondolkoztam a dolgon, és oda lyukadtam ki, hogy vagy megváltozik a tévé vagy be kell szüntetni. Ám még az utóbbi esetben sem lehetünk teljesen nyugodtak, mert megmarad a rádió, és az is bemondhat különféle bűncselekményeket. Sőt még a rádiót is hiába némítjuk el, ha továbbra is megjelennek az újságok, és megírják mindazt, ami bűnös ötleteket adhat a fiataloknak. Be kell zárni valamennyi nyomdát, és majd akkor próbáljon meg bárki nyomtatott szövegből összeállítani zsarolólevelet. Tudom persze, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, mert az emberek hozzászoktak a tévéhez, a rádióhoz, újsághoz, másrészt időbe telik, amíg a tömegkommunikációnál dolgozókat átképezik valamilyen hasznosabb munkára. Addig is ügyelni kell arra, hogy semmi olyannal ne traktálják az embereket, amiről bárkinek bármi az eszébe juthatna. A műkincsrablást se kellett volna világgá kürtölni, erre az illetékesek rá is jöttek, és most mélyen hallgatnak róla. Ha nem adják tovább, megsúgok valamit. Végre megvan. Egyelőre nem a hét festmény, hanem egy elhatározás. Amennyiben záros határidőn belül nem kerülnek elő a képek, akkor újrafestetik őket."[5] 

A Panagia Tripiti kolostorFotó: player.hu

Érdekesség, hogy a rablás valahol jót is tett a múzeumnak, még a képek előkerülése előtt is. Erről a Népszava 1984. január 6-i számában olvashatunk; a cikk írója korábban szomorúan írt arról, hogy télen alig-alig járnak az emberek a Szépművészetibe, de

 "...azóta történt egy s más. A nagy műkincsrablásról az utca embere több információt is kapott. Ezek közül a legjelentősebb így hangzott: a gaztettet feltehetően profik hajtották végre, akik rendelésre dolgoztak. Az a gyanúm, hogy ez a fontos mozzanat az utca emberének fejében amúgyis megfordult. Nincs kizárva, hogy az első meghökkenés után a gondolkodó emberek zömének feltűnt: a rablók nem az óegyiptomiak által megaszalt krokodilusmúmiát vitték el, hanem Raffaellót, Tizianót, és a többieket... De hagyjuk ezt. Mi a helyzet mostanában? Ez fúrta az oldalamat. El is mentem a múzeumba újfent. S tapasztalnom kellett, hogy rég látott pezsgés tölti meg a termeket. Néhány remekmű eltűnt ugyan, viszont itt krimi zajlott. A helyszín pedig még akkor is érdekes, amikor a rablók már rég eltávoztak. Mondják meg nekem, de őszintén: nem roppant furcsa dolog ez?"[6]

Azért nem mindenki örült a sajtóvisszhangnak; Villangó István írta Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettesnek még 1983. november 30-án a következőket;

 "A sajtó, a rádió és a televízió munkatársai továbbra is türelmetlenül sürgetik, hogy adjunk tájékoztatást a Szépművészeti Múzeumban történt képlopást követő fejleményekről és a minisztérium intézkedéseiről. Legutóbb Mester Ákos, a 168 óra főszerkesztője keresett meg azzal a javaslattal, hogy addig is, amíg az esetleges mulasztások felelőseinek személyét kiderítjük, célszerű lenne arról tájékoztatni, mely körülmények tisztázását várjuk a szakértő bizottságtól." [7]

És nem sokkal később meglettek az említett felelősök is. 1984. február 9-én felmentették állásából Garas Klára főigazgatót és Szentléleki Tihamér főigazgató-helyettest, többeket alacsonyabb beosztásba helyeztek és/vagy megrovásban részesítettek, amiben a közhangulat is szerepet játszhatott. A főigazgató-helyettes még február 3-án írt erről a miniszternek;

"A Szépművészeti Múzeumban történt lopást kísérően lassan, de mind biztosabban a múzeummal szemben „mini” lincs-jellegű hangulat alakult ki és ez főleg az intézmény felelős főigazgatója felé irányul. Nem kerestem volna fel soraimmal, ha a hozzánk érkező nagy mennyiségű levél egy része nem tartalmazna gyalázkodásokat és faji izgatást. Hírközlő szerveink főleg a múzeumi felelősséggel foglalkoznak és így a közhangulat manipulálódik. Jól tudom, hogy a fentebb említett izgatásokat tartalmazó levelek társadalmunkban csak egy elenyészően jelentkező réteg salakos megnyilvánulásai, mégis már csírájában vigyázni kell ezekre a jelenségekre, mert több alkalommal éltük át, a salak érvényesíteni tudta kívánságát, az enervált tömeg csak eszmélt. Ezért rendkívül veszélyesnek érzem a lincshelyzet kialakulását és a levelek egy részéből megnyilvánuló személyi és faji izgatást."[8]

Utóélet

A műkincsrablás utóélete is igen érdekesen alakult; az esemény alapján 1985-ben Szurdi Miklós és András Képvadászok címen filmet forgatott, emellett a rablás több kabaréban is felbukkant. 

  A Népszava 1998-ban készített interjút a Szépművészeti akkori főigazgatójával, aki szintén megemlítette az "évszázad képrablását", ugyanakkor azt is hozzátette, azóta már nem a bűnözők, hanem a tetőszigetelés lerohadása jelenti a legnagyobb veszélyt a képekre.

"Az 1983-as, nagy port kavart műkincsrablás után a Szépművészeti Múzeum biztonsági rendszerét megerősí­tették, és azóta is folyamatosan fejlesztik. A nagyobb veszélyt manapság nem is a rablás lehetősége, hanem az öreg tetőzeten át-átszivárgó esővíz jelenti."[9]  

A budapesti tárgyaláson készült képFotó: urbanlegensd.hu

 A rablás emlékezetének érdekes színfoltja, hogy a Szépművészeti Múzeumban 2013-ban szervezett gyerektáborban, ahol az Esterházy Madonna volt a központban, és a kép történetével kapcsolatban "újrajátszották" a nagy képrablás eseményeit.

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre.  


Jegyzetek

[1] Árkus József: Riasztó Népszabadság, 1983. november 12. 12. o.

[2], [3] Brestyánszky Ilona: Elrabolt képek regénye Szabad Föld 1984. január 21. 16. o.

[4] Népszava 1989. április 5. 12. o.

[5] Árkus József: Blöff Népszabadság 1984. január 14. 12. o. 

[6]  Népszava 1984. január 6. 16. o.

[7] Magyar Nemzeti Levéltár XIX-J-9-K-RF 5510/1983. 24. tétel (9.d.) - 092530 

[8] Magyar Nemzeti Levéltár XIX-J-9-K-RF 5510/1983. 24. tétel (9.d.) - 092551

[9] Népszava 1998. március 31. 18. o.

A [7] és [8] jegyzetben szereplő dokumentumokért köszönet Tóth Eszter Zsófiának!

 Felhasznált források

Fáy András: Az Esterházy Madonna restaurálásának prezentációja

Tóth Eszter Zsófia: Az évszázad műkincsrablása, Múlt-Kor, 2013/4.

A nyitóképen az ellopott festmények visszaérkezésük után. Jobbra Dr. Garas Klára főigazgató. Szabó Ferencné/FORTEPAN 


Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;