Trónok harca és feudalizmus

Közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy a Trónok harca egy középkori, feudális berendezkedésű világban játszódik. Az erre való hivatkozás manapság szinte megkerülhetetlenné válik bármilyen, a sorozattal vagy a könyvekkel kapcsolatos írásban. De vajon miféle feudális és miféle középkori világ az, amely George R. R. Martin univerzumában felépült? Jelen írásunkban a teljesség igénye nélkül a középkori és a westerosi világot hasonlítjuk össze, elsősorban arra fókuszálva, hogy utóbbi miben tér el a tényleges feudális berendezkedéstől.


Volt egyszer egy feudalizmus

Az összehasonlítás persze korántsem annyira egyszerű. Már maga a feudalizmus fogalma is, hasonlóan számos más történeti elnevezéshez, éppen akkor nem volt használatos, amikor tartott. A kifejezés a 18. században született meg, a jelek szerint legelőször 1727-ben, hogy aztán a francia forradalom során ezt a nevet adják annak a politikai berendezkedésnek, amely ellen tulajdonképpen küzdöttek. Így lett a feudalizmus kalapja alá véve a tizedfizetés, a nemesi kiváltságok, az egyház előjogai, de olyan jelenségek is, mint a hivatalvásárlás vagy az uralkodói abszolutizmus. Pedig ezek egyáltalán nem középkori sajátosságok, ráadásul utóbbi kettő alapvetően későbbi, újkori jelenség.

A feudalizmus körüli fogalmi zavart aztán megkoronázta a marxizmus, amely a feudális jelzőt illesztette a rabszolgatartó ókori, és a kapitalista újkori között elhelyezkedő társadalmi berendezkedésre, amelyek az elmélet szerint szükségszerűen váltják egymást. Ebben a megfogalmazásban a paraszti rétegek kizsákmányolására került a hangsúly, pedig a hűbéri láncnak ők valójában nem is voltak a tagjai. A marxizmus tévedése a feudalizmussal kapcsolatban az, hogy a parasztok, vagy általában a társadalom alsóbb rétegeinek a kizsákmányolása egyáltalán nem sajátosan a középkorban megvalósult ötlet, így nem alkalmas a korszak leírására sem.

A középkori társadalom leegyszerűsített ábrázolásaFotó: Nerdstream Era

Nem szeretnék hosszasan belebonyolódni a feudalizmus értelmezése körüli vitákba, annyit azonban bármilyen összehasonlítás esetén érdemes még megjegyezni, hogy térben és időben teljesen eltérő modellekkel találkozhatunk. A középkor csaknem ezer éve alatt az uralkodói hatalom hol ellensúlyozva volt a kisebb állammal felérő nagybirtokosok által, hol pedig sikeresen tett lépéseket az egyeduralom megvalósítása felé. Ha mindenképpen általánosítani szeretnénk, akkor azt mondhatjuk el, hogy az időben előrehaladva a centrum képes volt felszámolni a hatalmát korlátozó kötöttségeket. Földrajzilag is teljesen eltért a megvalósult középkori berendezkedés, hiszen egészen eltérő jelenségeket láthatunk az ibériai királyságok esetében, Közép-Európában vagy éppen Skandináviában.

 

A Hét Királyság és a középkori kormányzás

Ahogy fentebb utaltam rá, a középkor egésze során korántsem az a manapság meglehetősen egyoldalú kép a jellemző, hogy az uralkodó bármit megtehetett, amit csak akart. A királyság törvényei, szokásjoga vagy éppen az egyház korlátozhatta az uralkodó hatalmát, de gondolhatunk a rendiségre is, mint a középkor későbbi időszakára jellemző berendezkedésre. De arra is gondolhatunk, hogy az olyan apró mozaikdarabokból összeálló államokban, mint például a Francia Királyság, az egyes tartományok felett a király időnként eltérő jogcímeken, és így eltérő jogkörrel uralkodhatott.

Westeroson a rendiségnek természetesen nyoma sincs, e tekintetben a kora középkori sajátosságokat viseli magán. Nem tudunk olyan általános gyűlésről, vagy parlamentről, amelyből a későbbiekben kinőhet bármiféle rendi kezdeményezés. Ami leginkább hasonlítana ehhez, az az ún. Nagytanács, amelyet a sorozatban és a könyvekben zajló eseményekig mindössze háromszor hívtak össze, és akkor is „csak” azért, hogy tisztázzák a trónöröklés körüli kérdéseket.

Robert Baratheon kistanácsaFotó: Thomas Daniel

Ellenben a középkorhoz rendkívül hasonlóan itt is működik egy tanács a király mellett. Téves az a korszakban játszódó fantasykben népszerű felfogás, hogy az uralkodó bármit megtehetett, valójában a középkor különböző korszakaira inkább a hatalommegosztás és a decentralizáció a jellemző. Ennek egyik legjobb formája a királyi tanács, amely egyes országokban annyira erőssé vált, hogy bizonyos kérdésekben az uralkodó nem dönthetett a tanács jóváhagyása nélkül.

A westerosi Kistanács működése viszont elméletben pont fordított: a tanács döntéseit az uralkodó hagyja jóvá, ennek hiányában a határozatai nem emelkednek törvényerőre. A tanács tagjai a király kegyétől függnek, ő nevezi ki és váltja le őket, így a határozottabb uralkodók képesek voltak a kezükben tartani a Hét Királyság kormányzását. Általában megfigyelhető, hogy a középkorban a legfontosabb udvari méltóságokat elsősorban az előkelő családok tagjai, vagy még inkább fejei viselték, addig Westeroson a Kistanács tagjai közé gyakran kerültek jelentéktelenebb házakból származó emberek, vagy közrendűek.

A Kistanács, és különösen a Segítő akkor juthatott nagyobb szerephez, ha a király kiskorú volt, vagy nem fűlött a foga a kormányzás mindennapi teendőihez. A sorozatban és a könyvekben zajló cselekmények történetesen pont olyan királytípusokat vonultat fel, akiknél indokolt volt (vagy lett volna) egy hozzáértő tanács összeállítása. Robert Baratheon nem foglalkozott az uralkodás ügyes-bajos dolgaival, és Joffrey a rövid uralkodása alatt szintén kevésbé folyt bele a Kistanács rendeleteibe. Tommen idején pedig a Régenskirálynő akarata érvényesült, és a tanács összeállítása is az ő szempontjai szerint történt meg.

Földek és birtokosaik

Az uralkodó hatalmának legfontosabb korlátját természetesen a Hét Királyság nagy családjai jelentik. Bizonyos tekintetben ez egy nagyon is középkorra jellemző rendszer, más tekintetben kevésbé. A király hatalmát eleinte a haditechnikai fölény (ld.: sárkányok) biztosították, ám eltűnésükkel a centrumnak elemi érdekében állt fenntartani a jó viszonyt a legnagyobb családokkal. Éppen ezért különös hiánya a történetnek a késői szakaszában, hogy nem találunk Királyvárban állandó képviselőt a részükről. Ez megnövelte a perifériák cselekvési önállóságát, ami egyébként a középkorban ténylegesen megvalósult, és csak a késő középkorban változott meg, amikor kísérletek történtek a bürokrácia növelésére és ezzel párhuzamosan a központi hatalom megerősítésére. Ezen a téren nem volt minden ország sikeres, az egyik legjobb példa a Német-Római Császárság, amelynek a végleges széttagoltsága végül a középkoron túl, a vesztfáliai békében vált teljessé (1648). Westeroson a Targaryen dinasztia katonai fölényének eltűnésével minden olyan kísérlet, amely a királyi hatalom növelését célozta, kudarcra volt ítélve. Logikus következménye volt II. Aerys uralmának a bukása, aki szinte mindegyik nagyobb házzal összerúgta a port, de a győztes Robert Baratheon halála után is elég volt némi gyanú, hogy egymásnak essenek az ellenérdekelt felek.

Westeros nagy családjainak birtokaiFotó: Pinterest

Amiben viszont különbözik a westerosi világ a középkoritól, az az említett nagyobb családok birtoklásának jellege. A Starkoknak, Lannistereknek, Tyrelleknek általában van egy-egy központi váruk, ám érdekes módon a középkori világgal ellentétben továbbiakat alig találunk. Pedig az érett középkorban az egyes tartományokat, grófságokat vagy hercegségeket uraló családok igen ritkán rendelkeztek mindössze egyetlen várral. Ezeket pedig ilyenkor nemcsak hűbérbe adhatták, hanem például egy-egy várnagyra bízták, a közvetlen uralmuk alatt tartva.

Időről időre felbukkan az a sokat bolygatott kérdés is, hogy egy hűbéres vajon a közvetlen urának tartozik-e engedelmességgel, avagy a felette állóknak mind. Ez különösen akkor vált Westeroson szembetűnővé, amikor egy belső háború után alaki már biztos győztesnek látszott. A középkorban látunk arra számos példát, hogy csak a közvetlen hűbérúrnak engedelmeskedik az esküt tévő birtokos, de a késő középkori királyságokban már Európa-szerte visszaszorították ezt a gyakorlatot.

Apropó, háborúk. A Hét Királyság berendezkedése abból a szempontból különösen hat, hogy az egyes családok még a Hódító Aegont követően is előszeretettel háborúztak egymással. Alapvetően a királyi hatalom erejét és gyengeségét jelzi, ha a vazallusaik egymás közötti háborúiba képtelen beleszólni, de a kisebb-nagyobb konfliktusok végigkísérik az általunk ismert történelmet a Hódítás utáni 300. évig.

Fotó: Medievalist.net

Még egy fontos különbség van Westeros nagyurai és a középkor között, ez pedig az örökléssel kapcsolatos szokásjog. Igazából itt pontosítanunk kell, mert a nyugat-európai szokások szerint a Hét Királyságból hatban az a törvény uralkodik, hogy a birtokos halála után a legidősebb fiú örökli. Ezt persze meg lehet csavarni, például Északon a hatodik kötetben vita van arról, hogy Alys Karstark vagy a nagybátyja-e Karhold jogos örököse, itt a szokásjog a lányok öröklését biztosítja a nagybácsik előtt. (Mivel Westeros-szerte vannak női birtokosok, ezért gyaníthatóan mindenhol ez a szokás).

Bár általánosnak gondoljuk ezt az öröklési típust, már a középkorban sem feltétlenül ez volt a jellemző mindenhol. Az egyik nyilvánvaló példa éppen a Magyar Királyság, ahol valamennyi férfi leszármazott igényt tarthatott az örökség egy bizonyos hányadára. Sőt, olykor az is előfordult, hogy a család amolyan kollektívaként őrizte a birtokába jutott területeket.

Mindebből egyébként egy érdekes dolog következett: míg Nyugaton a fattyú gyermekeket gyakran magukhoz vették a nemesi családok, addig a Magyar Királyságban ez egy ritka gyakorlat volt, és nem is tudunk olyan emberről, aki fattyúként futott volna be jelentős pályafutást. (Hacsak Hunyadi Jánost nem tekintjük Zsigmond király természetes fiának, ami egyébként a történészi kutatások szerint valószínűtlen, vagy Szapolyai Imrét Hunyadi János természetes fiának, ahogy Kubinyi András feltételezte). Ennek prózai oka volt: míg Nyugaton az öröklés deklaráltan csak egy embert részesített előnyben, Magyarországon a fenti gyakorlatnak megfelelően egy fattyú nagyobb veszélyt jelentett a családi birtokra.

Társadalmi rendek: lovagok, klérus, polgárok

Talán az egyik legszembetűnőbb különbség Georg R. R. Martin világa, és a középkor között, az a klasszikusan középkorhoz fűződő csoportok esetében figyelhető meg. A legnagyobb hasonlóság talán a lovagok esetében állapítható meg. Érdekes módon az a ceremónia, amellyel a westerosi lovagokat lovaggá ütik, az érett középkornak a jellemzője. A korai középkorban a lovaggá ütés része volt a karddal való felövezés és az az aktus, amelynek során a felövezést végző lovag pofon ütötte újdonsült kollégáját. Az egyház később avatkozott bele, és ruházta fel további tartalommal, így terjedt el a virrasztás szokása a 12. század során, valamint nem sokkal később az ún. a kardáldás. A Trónok harca világában a lovagok körüli ceremónia sokat egyszerűsödött és leginkább a praktikumra szorítkozott, hiszen elég volt hozzá egy lovag meg egy leendő lovag, valamint a kard, amivel megérintik utóbbi vállát.

Középkori lovagok modern újragondolásban

A lovagok értelemszerűen elsősorban katonai szempontból különülnek el Westeros társadalmának többi tagjától, és e tekintetben a történet nagyjából követi a középkori viszonyokat. A lovagi fegyverek megvásárlásához tetemes anyagi ráfordítás volt szükséges, ezt pedig csak a jelentősebb vagyonnal bíró birtokosok tehették meg. Ugyanakkor fontos különbséget is tenni a két csoport között, egy birtokosból nem feltétlenül lett lovag, és egy lovag sem feltétlenül birtokos. Utóbbiak csatlakozhattak egy-egy előkelő kíséretéhez, vagy udvarához, szerencsésebb esetben pedig hűbérbirtokot nyerhetett.

Érdekes, hogy az egyház tulajdonképpen egy teljesen elsorvadt állapotban létezik Westeroson. Bár létezik egy egyházi központ, (korábban Óváros, a történet idején Királyvár), mégis a hierarchiáról aránylag keveset tudunk meg. Nincsenek differenciált életmódot és küldetést kínáló férfi-, és női szerzetesrendek, csak septák és septonok, akik egyesítik a papi és a szerzetesi funkciót. (Igaz, színekkel megkülönböztették utóbbiakat, ami arra utal, hogy mégiscsak létezik egyfajta elkülönülés a rendjükön belül, de erről nincsenek konkrét információk).

A középkorban, különösen annak korai szakaszában, az írni-olvasni tudás főleg az egyháziakra volt jellemző, ám Westerosban az ő helyüket átvették az Óvárosban kiképzett mesterek. Noha valamennyi országban az volt a jellemző, hogy a király vagy egy befolyásos ember nem tudott írni-olvasni, és ezért egy klerikust tartott maga mellett erre a célra, a westerosi mesterek inkább egyfajta inkább egyfajta keverékei a Dűnéből ismert Mentátoknak és a középkori állapotoknak. (A mestereket és a Mentátokat is egy független központ képezte ki).

A másik nagy westerosi hiányzó a középkori világhoz képest a városi polgárság.

A középkori Buda képe egy 1493-as metszetenFotó: Medievalist.net

Még a legnagyobb városnak, Királyvárnak sincsenek olyan önkormányzati szervei, amelyek a valódi nagyvárosokban megfigyelhetőek voltak. London, Párizs vagy éppen Buda rendelkezett ezekkel, városbíróval, polgármesterrel, városi tanáccsal, külön városi bírósággal stb. Annak ellenére, hogy ezek gyakran egy-egy királyság, vagy feudális territórium központjai voltak, kiharcolták maguknak az önkormányzatiság valamilyen szintjét. Erre Királyvár lakosai nem voltak képesek. Bár értesülünk arról, hogy valamiféle szervezetük van, és Stannis Baratheon ostromakor a támadók mellé állnának. Agancsosoknak hívják magukat, és a leggazdagabb polgárokból álltak, amíg le nem leplezték őket, és Joffrey át ki nem lövette őket hajítógépekkel a városból. Emellett fontos különbség, hogy míg a polgároknak voltak jogaik (pl. a városi bíróság joghatósága alá tartoztak, saját plébánost választhattak), addig Westeros városlakói semmiben sem különböznek a köznéptől.

Bár a Kardok viharában Arya Stark útjai révén kapunk némi betekintést a társadalom alsóbb rétegeinek a mindennapi életébe, azért ez a kép korántsem teljes. Nincs tudomásunk arról, hogy a földeken dolgozóknak milyen kötelezettségeik vannak az uraik felé. Így a tized, (vagy az egyház felé a kilenced) nem kerül szóba, de nem tudunk robotról sem. Ellenben utalásokból valószínűnek tűnik, hogy a szabad költözködés joga nem illette meg a közembereket, akik a földet művelték, így e tekintetben Westeros megint inkább kora középkori jelleget öltött magára.


A példákat hosszasan lehetne még sorolni, de néhány dolgot érdemes konklúzióként megjegyezni. A feudalizmus, vagy ha jobban tetszik, a középkor egy majdnem ezer éves időszak, amelyen belül számtalan változás zajlott le, nem tekinthető homogén egységnek. A Trónok harca középkorinak vélt motívumai sem voltak jellemzőek a középkor egészére, sem időben, sem pedig földrajzilag. Ha valaki a középkorról akar tájékozódni, vagy éppen egy tényleges középkoron alapuló történetet olvas, érdemes szem előtt tartani, hogy a Tűz és Jég dalának világa fikció, nem feltétlenül valós középkori viszonyokat tükröz.


Felhasznált irodalom:

Hahner Péter: Egy történeti szakkifejezés története. Felejtsük el a feudalizmust?

Marc Bloch: A feudális társadalom. Budapest, 2002. Osiris Kiadó.

George R. R. Martin - Elio M. García Jr - Linda Antonsson: A tűz és jég világa. Budapest, 2014. I.P.C.

valamint a könyvsorozat kötetei:

George R. R. Martin: Trónok harca. Pécs, 2008. Alexandra.
George R. R. Martin: Királyok csatája. Pécs, 2008. Alexandra.
George R. R. Martin: Kardok vihara. Pécs, 2009. Alexandra.
George R. R. Martin: Varjak lakomája. Pécs, 2010. Alexandra.
George R. R. Martin: Sárkányok tánca. Pécs, 2012. Alexandra.



;