Özvegyégetés Indiában

Indiában létezett egy furcsa temetési szokás, amelynek megértéséhez félre kell tennünk az európai gondolkodásmódot. A nyugati, keresztény ember számára barbárnak tűnő hagyomány meglehetősen bevett szokásnak számított Indiában: ha egy hindu feleség özveggyé vált, akkor erkölcsi kötelessége volt követnie férjét a halálba – vállalva a máglyán való élve elégést is. A tradíció elnevezése alatt mást értett az indiai őslakos, és mást a brit gyarmatosító. Míg előbbi a szanszkrit (India ősi és szakrális nyelve) sáhmaran vagy sáhgaman (együtt halni, együtt távozni) kifejezést használta a rítusra, addig a britek az özvegyégetés fogalmát összekeverték a hagyományos indiai nőideál, a szati (igaz nő) eszményével. A szokást 1861-ben tiltotta be Viktória brit királynő (mint India császárnéja) egész Brit-Indiára kiterjedően, azonban még 2008-ban is történt dokumentált eset.

Az özvegyégetés „szertartása” a férj és a feleség szoros összetartozását szolgálta kifejezni; azt, hogy az asszony számára az ura nélküli élet értelmetlenné válik. A rítusnál használatos öltözetek is a halott férj és az özvegy mély kapcsolatát voltak hivatottak szimbolizálni. Miután az asszony rituális fürdőt vett, a meglehetősen bizarr eseményre a már halott férjet és a még élő feleséget esküvői ruháikba öltöztették, és mielőtt a feláldozás megtörtént volna, újra megtartották az esküvő egyes ceremóniáit. Az asszony a halotti menethez csatlakozva kísérte férje tetemét a halottégető helyre (ennek olykor a „Mennyek kapuja” az elnevezése). A rokonság a szertartás során különféle üzeneteket bízott a feleségre, ugyanis felfogásuk szerint a nő hamarosan képessé vált azok átadására. 

A máglya mellé érve az asszony elajándékozta ékszereit, majd maga is helyet foglalt a máglyán. Az ezután következő eseményeket a források eltérő módon mutatják be: az egyes verziók szerint a nőnek ülnie vagy feküdnie kellett a halott férje mellett a máglyán; belesétálhatott, vagy beleugorhatott a tűzbe, de olyan változat is létezett, hogy miután az asszony beleült a máglyába, felgyújtatta magát. Elviekben a szati önkéntes volt, ugyanis azon nők számára, akiknek ugyan fájt férjük elvesztése, azonban mégsem akarták vállalni a máglyán a kínhalált, lehetővé vált, hogy a korábbiakban említett házassági ceremónia keretében elköszönjenek férjeiktől, de a máglya nem gyulladt meg alattuk. Idővel a gyakorlat eltorzult és barbár jelleget kezdett ölteni, ugyanis az esetek többségében a szati nem teljesen volt önkéntes cselekedet.

A fentiek ismeretében két csoportot különböztethetünk meg: az elsőbe azok az özvegyek tartoztak, akik önként, az összetartozás tudatában, bármiféle kényszer nélkül vettek búcsút életüktől. A másik csoport tagjai viszont erőszakos kényszer hatására, a közeli rokonok unszolása miatt kényszerültek véget vetni életüknek. Előfordult az is, hogy a rokonok ezekkel a nőkkel szemben fizikai erőszakot alkalmaztak, vagy drogokkal kábították el őket, és férfiakat állítottak a máglyához, hogy a szerencsétlen özvegyek ne tudjanak ellenállni. Tulajdonképpen lehetetlen megállapítani, hogy kit kényszerítettek és ki volt az, aki önként vállalta azt, hogy így érjen véget a sorsa. 

Az indiai nők helyzete komoly társadalmi problémának számított, ugyanis amennyiben férjük hamarabb elhalálozott, kiszolgáltatottá váltak: rokonaik elüldözhették őket volt férjük otthonából, vagy legrosszabb esetben akár meg is ölhették őket. Mivel a nőknek újraházasodniuk nem lehetett, valamint sok esetben saját családjukhoz sem térhettek vissza, ezért az indiai társadalom perifériájára szorultak. Éppen ebből kifolyólag a közösség elvárta az özvegytől, hogy önként vállalja a halált, mivel az élve elégéssel azt az üzenetet közvetítette a társadalom felé, hogy teljesen egybeforrt urával, ezáltal pedig általános megbecsülést nyerhetett. 

Fentiek tudatában talán könnyebb megérteni, hogy a férj nélkül maradt asszonyok miért választották inkább az „önkéntes halált”. A hindu túlvilági nézet az elmúlást nem végzetes dologként értelmezi, ugyanis a lélekvándorlás következtében az ember visszatér a földi életbe, és jobb sorsban reménykedhet. Az özvegy, amikor az önfeláldozás mellett dönt, azt nemcsak a saját bűneinek az eltörléséért teszi, hanem ezáltal a férjét is – sőt akár a családját is – képes megmenteni az alacsonyabb létformától. Az özvegyégetés eszméje éppen ezek miatt tudott sikeresen fennmaradni.

De vajon milyen hatással volt a szokásra a brit gyarmati uralom? 

Az özvegyégetést a gyarmati Indiában kezdetben az 1600-ban alapított brit Kelet-indiai Társaság hatóságai igyekeztek megakadályozni, de tevékenységüket csak a bennszülött lakosság ellenzése közepette tudták folytatni, így a beavatkozási kísérletek egyre komolyabb, sokszor véres konfliktusokhoz vezettek, ezért az első törvényes tiltás sokáig váratott magára. Ugyan 1798-ban hoztak egy tiltó rendeletet, ami megpróbálta visszaszorítani a szokást, de ez csak Kalkutta városán belül volt érvényes. 

Az angol protestáns egyházak ebben az időben kezdtek kampányba az özvegyégetés ellen, azonban céljuk elsősorban az indiaiak kereszténységre való áttérítése volt. E mozgalom egyik vezéralakja William Carey baptista misszionárius és orientalista volt, aki 1799-ben megalapította a Kalkutta közelében fekvő serampuri missziós telepet. Carey többek között a bengáli nyelvet is megtanulta, majd lefordította az Újszövetséget. Nyelvtudásának köszönhetően a bengáli panditokkal, azaz tudósokkal szanszkritul volt képes társalogni, akik felvilágosították arról, hogy az özvegyégetés szokásának nincs alapja a hindu szent könyvekben. Carey ennek tudatában elszántabban kezdte el támogatni a Kelet-indiai Társaság azon törekvését, hogy brit felségterületen mindenütt tiltsák be a szati rítusát.

Carey mellett egy bengáli reformer, a modern India megteremtéséért ügyködő Rám Móhan Rój is azon volt, hogy betiltsák az özvegyek elégetését, valamint hogy feloldják az özvegyek újraházasodásának tilalmát. A szati ellen tanúsított ellenérzése személyes élményeken alapult, ugyanis sógornőjét arra kényszerítették, hogy férje halotti máglyáján ő is elégjen. Rám Móhan Rój 1812-től saját kampányt indított, amelynek részeként személyesen kereste fel az özvegyeket, hogy lebeszélje őket az értelmetlen máglyahalálról. Érvelésében azt hangsúlyozta, hogy a szati sem üdvösséget, sem kedvezőbb újjászületést nem eredményez, valamint az özvegyégetés egyedül a halott férj rokonságának áll érdekében, akik meg akarják szerezni az örökséget.

A szatit ellenző reformer azt is megfogalmazta, hogy a nőknek a férfiakkal egyenlő jogaik vannak, ezért kísérletet tett a nők iskoláztatásának bevezetésére és az örökösödési jogok elismertetésére. Részben az ő, részben a keresztény misszionáriusok (valamint a muszlim térhódítás) hatására 1829. december 4-én Lord William Bentinck, India főkormányzója hivatalosan is illegálisnak nyilvánította az özvegyégetést (Bengal Sati Regulation, 1829), azonban ez még nem jelentette a szokás végét.

Az 1857-es szipojlázadást követően (amelyet az angol történetírás katonai lázadásnak minősít, a modern India azonban az első függetlenségi háború néven tiszteli) 1858 júliusában az angol parlament jóváhagyta az India jobb kormányzásáról (Government of India Act) szóló törvényt, amelynek értelmében a Brit Kelet-Indiai Társaságot feloszlatták, India pedig a brit korona közvetlen uralma alá került. Viktória királynő 1858. november 1-én kiáltványt tett közzé, amelyben többek között ígéretet tett a faji és vallási különbség nélküli hivatalviselés bevezetésére, valamint arra is, hogy Nagy-Britannia tiszteletben tartja a bennszülött fejedelmek jogait és rangjait. A kiáltvány elkötelezte Angliát India ősi berendezkedése és szokásai védelme mellett, és a továbbiakban a brit gyarmati közigazgatás a hagyományos intézmények védelmében lépett fel, azonban a legbarbárabbnak tekinthető szokások – így a szati – ellen fellépett. Az özvegyégetés szokását Brit-India egész területére vonatkozóan 1861-ben tiltotta be Viktória királynő.

1947-ben, India függetlenné válása után alapvető változások történtek a társadalmi élet szinte valamennyi területén, így a nők jogainak terén is. A házassági törvény engedélyezte a frigyet a különböző kasztbeli és vallású felek között is, továbbá kötelezővé tette a monogámiát, és felruházta a válás jogával a férfit és a nőt is. A változások ellenére manapság is léteznek olyan elszigetelt helyek Indiában, ahol a falusi közösség nyomására az újdonsült özvegy férje halotti máglyájára akarja vetni magát. 1979 óta öt olyan esetről számoltak be, ahol az özvegyégetést tömegek előtt hajtották végre mindenféle akadály nélkül. A legmegrázóbb eset – amely nagy sajtóvisszhangot is kapott – 1987-ben történt. A 18 éves Roopkuvarba Kanwar férje hét hónappal a házasságkötésük után meghalt, a fiatal özvegy pedig piros esküvői ruhába öltözött, majd a halottas menet élén végigvonult a falu közepén, hogy fellépjen a máglyára, amelyet saját családja készített számára. Miután a szertartás véget ért (és a lány élve elégett), a rokonok a tiszta anya (szati mata) tiszteletére étellel látták vendégül a sokaságot. A fiatal özvegy által végrehajtott szati önkéntes voltát a mai napig nem tisztázták.

Az eset megosztotta az indiai közvéleményt, a felháborodást követően az indiai kormány meghozta az úgynevezett „szati megelőzési törvényt” (The Comission of Sati (Prevention) Act 1987), amely mindenekelőtt nyomatékosította, hogy a szati élve elégettetést, vagy eltemettetést jelent. Bárki, aki elköveti, vagy megkísérli elkövetni, az indiai büntető törvénykönyv szerint egy évig terjedő börtönbüntetésre, vagyoni bírságra, vagy mindkettőre büntethető. A jogszabály különös szigorral jár el azok ellen is, akik bármilyen módon segédkeznek – akár közvetlenül, akár csak közvetetten – a szati elkövetésében. Utóbbiak a törvény szerint egyértelműen bűnpártolóknak minősülnek, és tettük súlyának megfelelően halálbüntetéssel vagy életfogytiglani börtönbüntetéssel sújthatók.

Nem jelenthető ki még ma sem, hogy a szati szokása teljesen eltűnt volna, ugyanis 2008. október 11-én, 179 évvel azután, hogy Lord William Bentinck főkormányzó betiltotta az özvegyégetést, a 75 éves Lalmati Verma az indiai Raipurban – miután a siratók elhagyták a helyszínt – férje halotti máglyájába vetette magát, így vetve véget saját életének. Bár a brit uralom miatt India 1947-ig nem volt független állam, azonban az ország modernizációja mellett az angol fennhatóságnak volt köszönhető ennek a bizarr szokásnak a visszaszorulása is, ezáltal pedig az, hogy az indiai nők közelebb kerülhessenek az egyenjogúsághoz. 

Felhasznált források és szakirodalom:

A hivatkozott források listájából figyelmetlenségből kimaradt az alábbi mű, ezért elnézést kérünk:

Rácz-Nagy Zsófia: Szatí. Önfeláldozás vagy (ön)gyilkosság? In: No Kredit Szabadegyetem. A Könyv. Attention, Bp., 2014. 181-195. o.  

Baktay Ervin: India bölcsessége – Szanátana Dharma: Az Örök Törvény. Kairosz Kiadó, Bp., 2003.

Balogh András: Ázsia és Afrika. In: Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Osiris, Bp., 2011.

Hawley, John Stratton: Sati, the Blessing and the Curse: The Burning Wives in India. Oxford University Press, New York–Oxford, 1994.

Kovács Gábor: Az özvegyégetés. Kelet Kiadó, Bp., 2008.

National Archives, Kew, The British Library, Foster 165

Sharma, Arvind: Sati. Historical and Phenomenlogocial Essays. Motilal Banarsidass, Delhi, 1988.

A nyitóképen korabeli rajz egy özvegyégetésről