Az 1878-as berlini kongresszuson a nagyhatalmak
Oroszország orrára koppintottak két szövetségese, a Monarchia és Németország
asszisztálása mellett. A „három császár szövetsége” megmaradt, de a dualista
állam és a Német Császárság inkább egymással fűzte szorosra a viszonyt, csak az
nem volt világos, ki ellen. Bismarck (érthető módon) a franciák
elszigetelésében gondolkozott, Andrássy viszont inkább az oroszok ellen
használta volna a szövetséget. Végül ő nyert, az 1879. október 7-én aláírt
kettős szövetségi szerződésben Németország katonai segítséget ígért egy esetleges
orosz támadás esetén (ezt persze titokban tartották). Fennállt a veszély, hogy
az oroszok esetleg közeledni fognak a franciákhoz, ezért Bismarck egy másik
vasat is tartott a tűzben. Oroszországnak Angliával volt feszült a viszonya (az
angolok attól tartottak Afganisztán az orosz érdekszférába kerül, ami
veszélyeztette volna az India feletti uralmat), ezért szívesen fogadták, hogy
egy esetleges háború esetén Németország semleges marad (ezt azzal viszonozták,
hogy ugyanezt ígérték egy német-francia konfliktus esetén). Ez néhány évig működött is, az 1880-as évek
közepére azonban a „három császár szövetsége” szétesett. Bismarck (hogy
ellensúlyozhasson egy francia-orosz szövetséget) a hármas szövetség másik két
tagját, a Monarchiát és Olaszországot rá akarta venni egy szerződésre
Angliával. Ez jól jött az angoloknak is, ugyanis az oroszokkal az afgán ügy
miatt, Franciaországgal pedig az afrikai gyarmatosítás kérdésében ütköztek az álláspontok.
Először az olaszok intéztek jegyzéket az angolokhoz, 1887. február 12-én.
„A status quo minden lehetséges eszközzel történő fenntartása [a közös cél] a Földközi-tengeren, az Adrián, az Égei-tengeren és a Fekete-tengeren. Ennélfogva gondot fordítunk minden annexió, okkupáció, protektorátus vagy bármely más forma alatt bekövetkező változás felügyeletére és szükség szerint megakadályozására, amely a jelenlegi helyzetet a két hatalom kárára módosítja. […] meg kell akadályozni, hogy bármilyen változás a két hatalom közötti előzetes megállapodás nélkül jöjjön létre. […] Olaszország és Anglia kölcsönös segítséget ígérnek a Földközi-tengeren, minden nézeteltérésben, amely valamelyikük és egy harmadik hatalom között keletkezik.”
Még aznap megérkezett a válasz:
„A béke és a Földközi-tengerrel határos területek függetlensége érdekében Őfelsége kormánya a legszorosabb összhangban és egyetértésben kíván fellépni az olasz kormánnyal. Mindkét hatalom kívánsága, hogy a Fekete-tenger és az Adriai-tenger partjai, valamint Észak-Afrika partjai a jelenlegi kezekben maradjanak. […] mindkét hatalomnak az a kívánsága, hogy [a helyzet változása esetén] egyetlen más nagyhatalom se terjessze ki uralmát e partok valamely részére.”
Az Osztrák-Magyar Monarchia
is értesült az egyezményről. Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszter felismerte,
hogy ez kimondatlanul is az oroszok ellen irányul, ami a balkáni érdekszférák
kérdése miatt még jól jöhet. Károlyi Alajos gróf, a dualista állam londoni
nagykövete 1887. március 24-én jegyzéket intézett Salisbury angol
miniszterelnökhöz.
„A bécsi kabinet mély megelégedéssel szerzett tudomást a brit és az olasz
kabinet között […] létrejött megállapodásról. […] a szerződés által felállított
alapelvek és politikai célok megfelelnek azoknak, melyek Ausztria-Magyarország
politikáját vezetik. […] Ő császári és királyi felsége kormánya [ezért] kész
csatlakozni a […] nyilatkozatokhoz. […] különösen szerencsésnek tartja magát [a
kormány] az Anglia és Ausztria-Magyarország közötti politikai közeledés és a
kölcsönös kapcsolatok ebből következő megszilárdulása miatt. Jóllehet a
Földközi-tenger kérdései elsődlegesen nem érintik Ausztria-Magyarország
érdekeit […] megegyeznek [az álláspontok] a keleti kérdés egészére, az ottani
status quo minden lehetséges eszközzel való fenntartására, egy hatalomnak a
többiek kárára történő terjeszkedésének megakadályozására és […] a közös
fellépésre vonatkozóan.”
A csatlakozást üdvözölte
és elismerte a másik két ország. Az egyezmény után a balkáni helyzet változása
miatt még inkább megromlott a Monarchia és Oroszország viszonya. A
középpontban, akárcsak egy évtizeddel korábban, ezúttal is Bulgária állt.
A berlini kongresszuson a nagyhatalmak (az orosz befolyás túlzott növekedésétől tartva) „méretre vágták” Nagy-Bulgáriát. A Duna és a Balkán-hegység között fekvő része a szultánnak adózó autonóm fejedelemség lett, a többi (a mostani Dél-Bulgária) Kelet-Rumélia néven megmaradt teljes jogú török területnek (keresztény főkormányzóval). Sokáig úgy tűnt, az autonóm Bulgária tényleg orosz hídfőállás lesz. Fejedelemmé például a cárné unokaöccsét, Battenbergi Sándor herceget választották (ugyanebből a családból való II. Erzsébet férje, Fülöp herceg is, de az I. világháború alatt Mountbattenre angolosítottak), miután a Felszabadító, azaz II. Sándor cár bedobta a nevét. Az új fejedelem Oroszországból hozta a minisztereit is. 1881 májusában „fejedelmi puccsot” hajtott végre, hogy a trónra lépése előtt elfogadott nyugati mintájú alkotmányt a saját javára módosítsa. Ez már a konzervatívoknak is sok volt, úgyhogy a fejedelem visszacsinálta az egészet. Bulgária távolodni kezdett az oroszoktól az új cár, III. Sándor bosszúságára (és az angolok örömére, ők ugyanis egy ütközőállamot akartak a balkáni orosz terjeszkedéssel szemben). 1885-ben (bolgár támogatással) törökellenes felkelés robbant ki Kelet-Ruméliában. A felkelők behívták a bolgár hadsereget és a két országrész egyesült (ezt a szultán is kénytelen volt elismerni azzal, hogy a bolgár fejedelmet nevezte ki főkormányzónak).
Ez sok gondot okozott a
cárnak. Egyrészt a Battenbergi anélkül akciózott, hogy előtte szólt volna,
másrészt az Osztrák-Magyar Monarchia az oroszokat sejtette a háttérben (Kálnoky
annyiban hagyta volna a dolgot, de szembekerült Tisza Kálmánnal). A bolgár „új
vonalnak” viszont komoly ellentábora akadt az ottani hadseregen belül – végtére
is a török ellen még együtt küzdöttek az oroszokkal. A fejedelmet egy katonai
puccs során megbuktatták és Oroszországba küldték. A hívei ugyan
visszaszerezték a hatalmat odahaza, de a döntő szót III. Sándor mondta ki.
Tiltakozott az ellen, hogy megint az unokatestvére legyen az uralkodó, úgyhogy
a volt fejedelem eltűnt a süllyesztőben.
Ezek után a bolgárok
megint nekiláttak uralkodót keresni. A trónt egy Bécsből importált (magyar
nagyanyától, Koháry Antóniától származó) német herceg, Szász-Coburg-Gothai
Ferdinánd kapta. Kálnoky egy önálló, de az oroszokkal az addiginál lazább
viszonyban lévő Bulgáriát szeretett volna és Ferdinánd helyett egy másik uralkodót javasolt (nem tudni, kicsodát), de
alulmaradt. A bolgár döntésre az oroszellenes vonal miatt rábólintottak az
angolok is, a franciákat viszont azzal nyerték meg, hogy mégiscsak Lajos Fülöp
unokájáról van szó. Az oroszok viszont ezt nem vették jó néven (a Monarchiát is
hibáztatták, mert úgy vélték, Ferdinánd Bécs embere) és csapatokat vontak össze
Galíciában.
Ebben a kiélezett
helyzetben a Monarchia az egyezmény bővítését vetette fel 1887. december 12-én
(ezúttal is a londoni nagyköveten keresztül) egy kilenc pontból álló tervezet
formájában.
1. A béke megőrzése és
minden agresszív politika kizárása.
2. A status quo fenntartása Keleten. […]
4. Törökország
függetlensége fontos európai érdekek […] őrzőjeként minden uralkodó idegen
befolyástól.
5. Következésképpen Törökország nem
adhatja fel és nem ruházhatja át Bulgária feletti felségjogait, […] nem
avatkozhat közbe, hogy ott idegen közigazgatást hozzon létre, [és ilyesmit] nem
[is] tűrhet el. […] felségjogainak [a tengerszorosokkal kapcsolatos] egyetlen
részét sem adhatja fel, és nem ruházhatja át egyetlen hatalomra sem kis-ázsiai
fennhatóságát.
6. A három uralkodó kívánsága, hogy Törökországgal ezen elvek védelmére
társuljon. […]8. Ha a Porta viselkedése […] bármely ilyen [az 5. pontban említett] jogellenes
vállalkozás pártolásának vagy eltűrésének jellegét ölti, a három hatalom
feljogosítottnak fogja magát tartani […] hogy – akár együttesen, akár
külön-külön - ideiglenes megszállást kezdeményezzen [a birodalom néhány
pontján] katonai vagy haditengerészeti erővel.
Ausztria (és
Magyarország) beavatkozása Törökország védelmében nem volt előzmény nélküli. Az
1830-as évek végén a formálisan török hűbéres egyiptomi alkirály, Mohamed Ali
és a szultán konfliktusa fajult el annyira. Az alkirály egy rövid háborúban
megverte az új típusú török hadsereget és elérte, hogy a szultán átengedje
Szíriát. Törökország túlzott meggyengülése (illetve Egyiptom erősödése)
felborította volna a hatalmi egyensúlyt, úgyhogy a Szent Szövetség közbelépett
(az 1839-40-es rendi országgyűlésen azért is volt annyira engedékeny a bécsi
udvar, mert az erőfitogtatáshoz szüksége volt az újoncok megajánlására). Az
1840. július 15-én aláírt londoni egyezményben Anglia, Oroszország,
Poroszország és Ausztria a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A franciák
inkább Egyiptomhoz húztak, ezért a nagyhatalmak kihagyták őket. Ez megnövelte a
francia-porosz feszültséget, ekkor született a „Wacht am Rhein” és ekkor írt új
szöveget August Heinrich Hoffman a Gott erhalte dallamára (ez lett a német
himnusz). A franciák Napóleon földi maradványainak hazahozatalával és a Párizs
környékén kiépített erődrendszerrel válaszoltak. Miközben a két ország egymás
idegeire ment (Lajos Fülöp végül nem vállalta a konfliktust egyszerre négy
nagyhatalommal), keleten valódi akcióra került sor, amiben az osztrák flotta is
részt vett, de a prímet az angolok vitték.
A császári
haditengerészet főparancsnoka, Amilcaro Paulucci márki két fregattot és egy
korvettet küldött keletre Bandiera ellentengernagy vezetésével. A GUERRIERA
fregatt parancsnoka a császár unokatestvére, Frigyes főherceg (a hadvezér
Károly herceg fia) volt. Az angol-osztrák flotta felvonult Bejrút elé és egy
ultimátumban Szíria és Libanon kiürítését követelte. Az elutasító választ
Bejrút ágyúzása követte. 1840. szeptember 15-én török, angol és osztrák csapatok
szálltak partra. A város október 10-én esett el, addig máshol is akcióztak, a
főherceg szeptember 26-án személyesen vezette a Szidónt megtámadó hetven
osztrák katonát, Bejrút elfoglalása után pedig az ő fellépése szerezte meg a
szövetségesek számára Akkó fellegvárát. 1844-ben Frigyes követte Pauluccit a
flotta élén (Bandiera két fia dezertált a flottától és megpróbálta kirobbantani
a forradalmat Nápolyban, az ügybe nemcsak az apjuk, hanem a főparancsnok is
belebukott). Csonkaréti Károly életrajzi
regényt írt a keleti expedíció egyik magyar
résztvevőjéről, Gyújtó Károlyról.
Az 1880-as évek végén nem került sor ilyesmire.
Némi kardcsörtetés után a Monarchia és Oroszország is rájött, hogy semmit sem
nyerhetnek egy esetleges konfliktussal. Az 1879-es egyezmény csak akkor
garantálta a német segítséget, ha az oroszok támadják meg Ferenc Józsefet, de a
cár nem tette meg ezt a szívességet. Az orosz-bolgár viszony III. Sándor halála
(1894) után normalizálódott, ráadásul az oroszok szövetségre léptek
Franciaországgal, ami meghátrálásra késztette az angolokat. Amikor Salisbury
azt javasolta, hogy az angol flotta egy márvány-tengeri akcióval ijesszen rá
II. Miklósra, a miniszterei leszavazták, mire ő megjegyezte, ezek szerint
Őfelsége hadihajói porcelánból vannak. Salisbury álláspontja az volt, hogy
Anglia tartson egyenlő távolságot mindkét szövetségi rendszertől, de a halála
után egy évvel az ország a franciák mellett kötelezte el magát.
Forrás
NYEMCSOK Attila: Az 1887-es földközi-tengeri egyezmények. Documenta Historica 1., Szeged, 1992.
Felhasznált
irodalom
BÚR Gábor: Az emberkerülő miniszterelnök
(Robert Salisbury 1830-1903). In
Szvák Gyula (szerk.): Szürke eminenciások (Kozmosz Könyvek, Budapest, 1989)
291-309. oldal
DIÓSZEGI István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth
Könyvkiadó (Népszerű történelem sorozat), Budapest, 1987.
KRÁMLI Mihály: A császári-királyi
haditengerészet 1797-1866. Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) évf. 2. szám
ORMOS
Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és
hanyatlás, 1814-1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
PAVLOV, Plamen – JANEV, Jordan: A bolgárok rövid története (A kezdetektől napjainkig).
Napkút Kiadó, Budapest, 2005.
A nyitóképen: Isztambul látképe 1874-ből (New York Public Library, b18320900)