Moulin fekete vára

Sellyey BernadettNyári Gábor

A skót Felföldet legendák övezik, itt minden helynek valóban története van. Ki ne hallott volna a Loch Ness legendájáról, a glamis-i kastély szellemeiről vagy az edinburgh-i vár történeteiről. Mai cikkünkben azonban egy olyan vár történetét járjuk körül, amiről viszont még a közelben lakók többsége sem sokat tud.

A helyszín a körülbelül 2700 lakosú Pitlochry, a Cairngorms nemzeti park kapuja, a Felföld déli részén, Skócia kellős közepén, ami miatt a területet sokan Heartlandnek nevezik. Pitlochry télen egy csendes városka, nyáron pedig nyüzsgő turistaparadicsom. Természeti szépségei mellett a környék tele van történelmi emlékekkel, azonban ezeknek igencsak kis köze van a városhoz, ugyanis annak nagy része csak a XIX. században kezdett kiépülni, így skót mércével mérve nem számít túl réginek. Pedig innen csak pár mérföld a Schiehallion hegy, amelyen 1774-ben egy Charles Mason nevű csillagász vezette csoport akarta megmérni a Föld a tömegét – mondanom sem kell nem túl sok sikerrel –, itt található a páratlan kilátást nyújtó Queen’s View, amely állítólag Viktória királynő (egyik) kedvenc helye volt, de kis fricskaként a skótok mégsem róla, hanem Robert the Bruce feleségéről nevezték el.

Pitlochrynak pedig van egy része, kissé elkülönülve a városkától, amely korábbi történelmi korokban még teljesen különálló település volt, és nem mellesleg jóval fontosabb, mint Pitlocry. Ez Moulin, amely körülbelül négy utcából és harminc házból áll, de van egy saját fogadója, a Moulin Inn, amely állítólag az 1695-ös nyitás óta (a helyiek „időszámítása” szerint a jakobita felkelés előtt 50 évvel) egyetlen napra sem zárt be, és itt található az Edradour, Skócia legkisebb tradicionális whiskyfőzője. A fogadóval szemben helyezkedik el egy nagy kőkerítéssel elkerített templom, amely azonban ma már helytörténeti központként funkcionál, a templomkertben pedig a környék egyik legrégebbi temetője található, döntően XVIII–XIX. századi hatalmas síremlékekkel.

Van itt azonban egy sírkő, amely „kilóg” a sorból, az ugyanis egy állítólagos keresztes lovag, állítólagos sírja. A sírkőn egy kétkezes pallos és lekopott latin szöveg látható, a XIII. század elejére datálják. A sír mégiscsak állítólagos, ugyanis Skóciában számos helyen találtak hasonló sírköveket, amelyeket azonban nem azonosítottak névtelen keresztesekkel, valamint senki sem tudja, hogy hogyan kerülhetett egy ilyen sírkő egy olyan temetőbe, amelyet bő ötszáz évvel később létesítettek. Gordon, a helytörténeti központ létrehozója és egyszemélyes fenntartója ezért azon az állásponton van, hogy a moulin-i keresztes lovag legendája pár száz éve a fogadóban születhetett meg néhány helyi fiatal elméjében, néhány üveg helyi sör és whisky elfogyasztása után. Lehet, hogy valóban semmi köze a sírnak a keresztesekhez, de attól még középkori és valahogy odakerült…

A temetőtől pedig egy alig észrevehető ösvény indul, amely egy birkalegelőn keresztül vezet a Caistel Dubh-hoz, a helyiek által csak fekete várnak nevezett romhoz. Az egykor szebb napokat megélt váracskából mára nem maradt sok minden, de a négy, egyenként 23–24 méter hosszú kőfalból három még nagyrészt áll és a sarkoknál még itt-ott kivehetőek az egykori tornyok körvonalai.

A vár 1326 körül épülhetett, de lehet, hogy egy korábbi erődítményt építettek át. Az építtető Sir John Campbell of Lochnaw volt, akinek az apja, Sir Neil, Robert the Bruce apósaként és egyik legfőbb támogatójaként ismert. Robert the Bruce a magyarok számára elsősorban a Mel Gibson féle Rettenthetetlenből lehet ismerős. Ott egy vívódó, de összességében negatív szerep jutott rá, de valójában a skótok a legnagyobb királyukként tisztelik, és nem is ok nélkül. Miután Robert, hosszú éveket felölelő függetlenségi harcának egyik legfontosabb pontjaként 1314-ben legyőzte az angolokat a Bannockburn-i csatában, az Atholl grófság teljes területét apósának adta. Az előző earl ugyanis korábban az angolokat támogatta. Atholl új urai nem kezdtek túl sok – általunk is ismert – építkezésbe, épp ezért elég furcsa, hogy John miért épp a Caisteal Dubh mellett döntött. Moulin ugyanis egyáltalán nem volt fontos helyszín. A grófság – később hercegség – központja Blair Atholl volt, az egyházi székhely pedig Dunkeld. Moulin sem lakosságát tekintve, sem gazdaságilag nem volt jelentős. Nem elég, hogy egy nem túl olcsó, és nem túl nagy, de négy toronnyal rendelkező kővárat építettek, ráadásul a munkálatokhoz egy tó közepén, egy mesterséges szigeten, egy úgynevezett crannogon láttak hozzá. Ma már nem találhatóak a nyomai, de egy XVIII. század végi leírásban még szerepelt a várhoz vezető 100 méter (!) hosszú, titkos alagút. Skócia tele van ugyan kastélyokkal és várakkal, de ehhez hasonló korút és jellegűt mindösszesen egyet tártak fel a nyugati parti Oban közelében. Ezek után jogosan tehetünk fel több kérdést. Miért építtetett egy a háborúba már nem kevés pénzt beleölő család egy egészen kicsi várat – amelyben maximum egy kisebb helyőrség állomásozhatott – palánk vagy föld helyett jóval költségesebb és bonyolultabb módón kőből? Miért építtették a várat a szinte teljesen jelentéktelen Moulinba? Miért ástak hozzá – szintén nem túl költséghatékony módon – egy 100 méteres titkos alagutat? Pontos válasz nincs a kérdésekre, de összeesküvés-elméletek, feltételezések, legendák már igen!

Ezek szerint lehet, hogy a Lochnawok itt rejtettek el valami számukra értékes dolgot? Ez sok mindenre magyarázatot adna, hiszen egy kicsi, de megbízható és jól képzett őrség viszonylag sokáig védhetne egy tó közepén álló kővárat. Az alagút pedig sok mindenre lehetőséget ad, az észrevétlen szállítástól és közlekedéstől kezdve a menekülésig. Skócia épp a függetlenségi harcok miatt nem is volt túl biztonságos hely. De vajon mi lehetett a Lochnawok számára annyira értékes, hogy egy ilyen várat építsenek? Egy másik magyarázat szerint pont a harcok miatt lehetett szükség az ehhez hasonló kőerődökre, de ezt az elméletet cáfolja, hogy igencsak ritkák voltak az ilyen várak, valamint ismereteink szerint semmilyen stratégiai előnyt nem jelentett a Caisteal Dubh tulajdonosainak. Ugyanígy nem túl helytálló az az elmélet sem, amely szerint egy korábbi erődöt építettek át, mivel komoly stratégiai jelentősége korábban sem lett volna. A legfantáziadúsabb elméletek már odáig mennek el, hogy összekötik a keresztes lovagot a várral. El tudjuk képzelni, hogy milyen elméleteknek lehet alapja egy a Szentföldről gazdagon hazatért lovag, aki valamilyen titokzatos okból várat épít? Ebből jobb történeteket lehetne kihozni, mint Dan Brown Da Vinci-kódja, nem is véletlen, hogy az a regény is Skóciában fejeződött be…

Sajnos valószínűleg a vár építésének rejtélyét mindörökre homály fogja fedni, ahogy arról sem tudunk túl sokat – konkrétan semmit –, hogy milyen lehetett az élet a falakon belül. Az erőd – legalábbis a kővárak léptékével nézve – nem volt hosszú életű. 1500-ban Skóciában is kitört egy nagy pestisjárvány. Ennek tombolása idején – pontosan természetesen ezt sem tudjuk, hogy mikor – érkezett egy hírnök a várba, aki rövidesen megbetegedett. A fertőzés elterjedt a falakon belül, mire a helyiek, rettegve attól, hogy ők is elkapják a kórt, felgyújtották és ágyúkkal lerombolták a várat. A megperzselődött falak miatt kapta az ekkor már csak rom a fekete vár nevet, amely egyben a teljes őrség sírboltja is lett. A mouliniak nem is mentek jó sokáig a romok közelébe – igazság szerint ma sem igen mennek –, így azok érintetlenek maradtak egészen a XVIII. század második feléig, amikor a tavat lecsapolták. Napjainkban az egykori sziget épp csak kiemelkedik a birkalegelő közepén, hogy még egy kicsit kísértetiesebbé tegye a romokat. Azokat a romokat, amelyek egy ismeretlen okból, rejtélyes módon felépített, majd emberek tucatjainak végső nyughelyeként szolgáló vár maradványai, mégis, a mai napig egyetlen komolyabb régészeti ásatás sem zajlott itt.

A képek a szerzők saját felvételei.


Források:

Dixon, John Henry: Pitlochry. Past and Present. L. Mackay, Pitlochry, 1925.

Dixon, Nicholas: The Crannogs of Scotland. Tempus, Stroud, 2004.

Liddell, Colin: Pitlochry. A History. Watermill Books, Aberfeldy, 2008.

Mitchell, Hugh: Pitlochry District. Its Topography, Archaeology and History. L. Mackay, Pitlocrhy, 1923.

Queen Victoria’s Scottish Diaries. Szerk.: Kerr, John. Lochar, Moffat, 1992.

Scott, Ronald McNair: Robert the Bruce. King of Scots. Hutchinson, London, 1982.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;