„Úgy látszott, a fasizmus dögrováson van” – a Matteotti-gyilkosság visszhangja

Emilio Lussu az első világháborút egy szárd gyalogdandárban küzdötte végig, háborús visszaemlékezéseiből film is készült. 1924-ben alsóházi képviselő volt a szárd autonomista párt színeiben (ugyanúgy kétkamarás parlamentje volt Olaszországnak, mint most, csak akkor a felsőházat a király nevezte ki). 1924. január 15-én Mussolini feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki. A fasizmus ekkor még nem hajtotta uralma alá az élet minden szegletét. Például a fasiszta puccs óta nem tartottak választásokat, vagyis nem tükröződött a mandátumokban, kié is a hatalom. Az új választások előkészületeként Mussolini 1923 őszén beterjesztette az új választási törvényt: a választásokon győztes párt(szövetség) nem a szavazatok arányában kapja a mandátumokat, hanem több jár neki és csak az ellenzékre érvényes az arányosság elve.

 „Az új törvényt úgy szerkesztik meg, hogy a fasiszta párt kapja a mandátumok többségét. A képviselőház ellenséges […] Az ellenzéki képviselők váltakozva interpellálnak, egyik a másik után. Előzetes számítást végeznek: biztos a többség, ha csekély szavazatokkal is. Ezúttal meg kell őrizni az egységet. Életről-halálról van szó. […] A helyzet egyre komolyabbá válik. Az ellenzékben kétségek támadnak. Hátha mégis óvatosabbnak kell lenni? […] Nemcsak magunkra kell gondolnunk, hanem az ország érdekeire is. És ki védi meg az ország érdekeit, ha a képviselők, a haza érdekeinek képviselői megöletik magukat?

Ezek után nem meglepő, hogy az alsóház elfogadta a törvényt. A választáson sok nem fasiszta politikus is felkéredzkedett a pártlistára és voltak olyanok is, akik függetlenként indultak a párt támogatásával, lényegében a kettes számú kormánylistán. Az ellenzéknek nehéz dolga volt.

Ellenzéki jelölt alig tarthatott választási beszédet [Lussu kivétel volt a népszerűsége miatt]. Sokukat a saját kollégáik kergettek el […] Mások azért nem mutatkozhattak a nyilvánosság előtt, mert választóikat hozták volna bajba. A fasizmus megtorlásokat helyezett kilátásba, és különleges ellenőrző láncot létesített, mellyel a gyanús választók szavazólapját ellenőrizhette. Újabb terrorhullám söpört végig az országon. A szocialista Piccinini [helyesen Piccini] képviselőjelöltet azért gyilkolták meg [1924 februárjában], mert a fasiszták utasítása ellenére sem volt hajlandó elhagyni választókörzetét. […] Cagliariban egy fasiszta csoport valami fanatikus alakot meggyőzött arról, hogy […] tegyen el láb alól. […] Ám olyan izgatottan készülődött a tervére, hogy elárulta magát. […] Sassari képviselőjelöltjére, [Mario] Berlinguer ügyvédre [Enrico Berlinguer kommunista pártfőtitkár apjára] egy gyűlésen rátámadtak a fasiszták, és megkéselték.”    

Az 1924. április 6-án megrendezett választásokon a fasiszta párt a szavazatok 66, 3 százalékát szerezte meg. Mussolini mégsem örült, felháborítónak tartotta, hogy az emberek más pártokra is szavaz(hat)tak. Kijelentette: „Ez az utolsó alkalom, hogy a választások így történnek. Legközelebb én szavazok az összes helyett.” Ha 1924-ben is így zajlottak volna a dolgok, nem került volna sor arra, hogy egy ellenzéki képviselő választási csalással vádolja meg a kormányt.

„A választási túlkapások miatt [az alsóház május 30-án tartott ülésén] szót emelt Giacomo Matteotti, szocialista párti képviselő [két olasz szocialista párt is létezett, Matteotti a kommunistáktól messzebb lévő Egységes Szocialista Párt tagja volt]. Kijelentette, hogy érvénytelen a választás. […] a többség fenyegető kiáltozása közepette zárta [kétórás] beszédét. Amikor visszaült, tréfásan azt mondta barátainak:

- Én elmondtam a magamét. Most készüljetek ti az én halotti beszédemre. […]

Mussolini azt mondta híveinek egy megtorlásokra szakosodott csoportjában:

- Ha nem volnátok ennyire gyávák, senki se mert volna ilyen beszédet tartani." 

Matteotti (csokornyakkendőben) a róla készült utolsó fényképen (Wikimedia Commons)

A beszédnek közvetlen hatása nem volt, nem is lehetett, valószínűleg maga Matteotti sem várta, hogy a fasiszták lemondanak a győzelemről. A június 7-én tartott bizalmi szavazáson már működésbe is lépett a szavazógép. Matteottit három nappal ezután séta közben megtámadták, betuszkolták egy autóba és elrabolták. A holtteste még sokáig nem került elő, ennek ellenére mindenki biztosra vette, hogy meghalt. Végtére is nyíltan felszólalt egy olyan párt ellen, amiről köztudott volt, hogy a legcsekélyebb kritikát sem tűri (ez nem az első alkalom volt, 1923 végén röpiratot adott ki „A fasiszta uralom egy éve” címmel). Az egyik „forró nyom” az volt, hogy valaki felírta a rendszámot, amiről kiderült, bérelt autóé, ezen már el lehetett indulni és a szálak magasra vezettek. 

A támadók által használt Lancia Lambda (Wikipedia)

 Mussolini június 13-án az alsóházban mondott beszédében azt állította, az ellenségei provokálnak, „a lába elé dobták” Matteottit, aztán úgy csináltak, mintha az ő ötlete lett volna az egész. Csakhogy kiderült, ha úgy van, ahogy a Duce mondja, az „ellenség” már a pártba is betette a lábát, méghozzá igen magas pozíciókba.

„A fasiszta rohamosztagot, mely a merényletet elkövette, Amerigo Dumini vezette. […] Fasiszta körökben rettenthetetlen [ember] hírében állt, a politikai gyilkosok között ő vitte el a pálmát. Legszívesebben így mutatkozott be: ’Dumini, kilenc gyilkosság!’ […] Rómában élt, a Nagytanács [a fasiszta párt elvileg fontos, valójában súlytalan szerve, bólogatniuk kellett a Ducénak] elnöki sajtóirodáján dolgozott. […] napfényre került a merényletbe keveredett néhány magas rangú funkcionárius neve: Cesare Rossié, a Nagytanács elnöki sajtóirodájának főnökéé; Marinellié, a párt adminisztratív főtitkáráé; [Filippo] Filippellié, az ’Il Corriere degli Italiani’ című lap főszerkesztőjéé [ő bérelte az autót]; és végül De Bono tábornoké, a rendőrség főnökéé, aki személyesen tárgyalt Duminivel és segített neki eltüntetni a bűntény nyomait. „

Nem „egyszerű” rohamosztagosok túlkapásáról volt szó. Duminiék a belügyminisztérium egyik különleges, a politikai riválisok elleni megtorlásokra szakosodott akciócsoportjában dolgoztak (ezeket a bolsevik mintára utalva csekának nevezték, a belügyminiszter helyettese és Marinelli közösen vetette be őket). Határozottan kínos volt az ügy, ugyanis Mussolini volt a belügyminiszter is. És mi volt egyáltalán a „csekisták” szándéka? Ormos Mária elmélete szerint csak el akarták rabolni, hogy külföldre csempésszék (azt a látszatot keltve, mintha emigrált volna), ahol aztán ők vagy a helyi szélsőjobbosok „bosszúból” végeznek vele. Dumini korábban járt Svájcban és Franciaországban (talán helyi kapcsolatokat keresett), az emberrabláshoz használt autóhoz tartalék benzint vettek és volt náluk még egy példány Matteotti útleveléből. Ráadásul a képviselői mandátumhoz alanyi jogon járó testőr is éppen máshol volt.

A Ducénak az elmélet szerint alapvetően arra volt szüksége, hogy Matteottit gond nélkül kiiktassa a politikai életből. A választási „kudarc” után (akárcsak nálunk 1945-ben) a következő lépés az ellenzék lassú felmorzsolása lett volna. Az egyes pártokat külön-külön megdolgozzák és befogadják az együttműködésre hajlandó politikusokat és választókat. Ennek a taktikának azonban a szocialisták esetében nagy akadálya volt Matteotti tevékenysége. Legjobb, ha külföldön van, ahonnan már nem tud beavatkozni. És ha esetleg történne vele valami odakint, azt már nem lehetne közvetlenül Mussolinihoz kötni.
Matteottival odahaza történt valami. Nem tudni, félrement-e a terv (megdöccent a kocsi, mint a Ponyvaregényben, esetleg túlságosan „ráijesztettek” a képviselőre) vagy Duminiék kezdettől fogva ezt (és így) akarták, és ha igen, mennyit tudott róla Mussolini. Ezt azóta is csak találgatni lehet, a kortársak viszont nem sokat töprengtek, számukra egyértelműnek tűnt, miről is van szó.

"Ilyen mélyen még soha semmi nem rázta meg az országot és annak minden rétegét. Az ellenzéki képviselők […] kijelentették: addig nem teszik be a lábukat [az alsóház üléseire], amíg a tetteseket büntetőjogilag felelősségre nem vonják. […] A közvélemény hamar kettészakadt. A többség úgy vélte, hogy a ’Duce’ a közvetlen felbujtó; a másik tábor szerint, melyben sok fasiszta is volt, egyszerű és alávaló magánvállalkozásról volt szó. A két tábor abban megegyezett, hogy politikailag mindenképpen a kormány elnöke a felelős. […] Mindenki a kormány lemondását követelte. Lakásban, hivatalban, gyárban, szórakozóhelyen, utcán másról se beszéltek."

Az ellenzéki nagykoalíció húzása a római történelem egyik eseményére utalva az „aventinusi kivonulás” nevet kapta. Krisztus előtt 493-ban egy belpolitikai vita során a plebeiusok testületileg kivonultak a hét hegy (domb) egyikére, az Aventinusra. Akkor az „ülősztrájk” győzelemmel felérő kibéküléssel végződött és úgy tűnt, most is van esély a sikerre.

„Úgy látszott, a fasizmus dögrováson van. Ha akkor ötszáz antifasiszta megtámadja a minisztériumokat, az egész várost kezébe kaparinthatja, és Mussolini éppoly hirtelen veszti el a hatalmát, ahogy megszerezte. A többi városban is hasonló volt a helyzet. A sajtó, még a legmérsékeltebb hangú is, jakobinus nyelven beszélt. Sok tartományban zárva maradtak a fasiszta székházak, az [ő pártjukon álló] újságokat nem lehetett eladni, a Milícia [a párthadsereg] szétszóródott.”

A (koalíciós) kormány is felbomlott, négy miniszter nyújtotta be lemondását. Mussolini áldozatul odadobta Finzi belügyminiszter-helyettest és a négy funkcionáriust. Finzi, De Bono, Rossi és Filippelli részben bosszúból, részben azért, hogy biztosítsák magukat Mussolini további lépéseitől, memorandumokat írtak az ügyről. A Duce számítása nem jött be, a lemondását követelők csak felbátorodtak: egyvalaki maradt, aki (úgy tűnt) belekeveredett az ügybe és még a helyén van. A miniszterelnök lemondása önmagában nem lett volna csoda: nem az számított rendkívülinek, ha egy kormány nem tölti ki a parlamenti ciklust, hanem az ellenkezője.

Mussolini lemond(at)ására több lehetőség kínálkozott. Legegyszerűbb lett volna az ellenzék szempontjából, ha magától távozik – persze ezzel az erővel arra is várhattak volna, hogy a Nap fordítva kezd járni az égen. A második megoldás: az ellenzék beterjeszt egy bizalmatlansági indítványt, átcsábít pár képviselőt a fasiszta pártból és a szavazólapokkal űzik el a fasizmust (tíz fasiszta képviselő valóban benyújtott egy memorandumot a kormányfőhöz, de az esetnek nem lett folytatása). Ebben csak az volt a hiba, hogy az ellenzék kivonult a parlamentből, a szenátus pedig Mussolini mögött állt, aki ki is használta az alkalmat, hogy bizalmi szavazást kérjen a kormány ellen, ami persze az ő győzelmét hozta.

 A hármas számú lehetőség: utcára viszik a politikát (tüntetések, sztrájkok stb.) és ezzel felőrlik a Duce és a fasiszták idegeit. Ez kockázatos megoldás lett volna (vajon ilyen esetben hová áll a hadsereg és a Milícia, nem verik-e szét a megmozdulásokat). A(z akkor még egységes) szocialisták a legnagyobb szakszervezettel közösen még a „menetelés” előtt, 1922 augusztusában hirdettek általános sztrájkot, amire Mussolini azzal válaszolt, hogy ráküldte a sztrájkolókra a rohamosztagosokat. Ez nem tette népszerűvé egy újabb általános sztrájk ötletét. Az „aventinusiak” közül csak a kommunisták támogatták, ők viszont nem rendelkeztek azzal a szervezeti hálóval, ami ilyen mértékű mozgósításhoz kell.  Ráadásul a törvény látszata egyértelműen Mussolini oldalán állt volna (mintha ő tartaná fenn a rendet), márpedig az „aventinusiak” ragaszkodtak ahhoz, hogy megmaradnak a törvényes keretek között. Az általános sztrájk helyett csak 10 perces munkabeszüntetést hagytak jóvá és azt se politikai, hanem kegyeleti okból (a kommunisták ki is léptek a frontból és általános sztrájkot hirdettek, de ez nem szólt akkorát, mint várták).  Az utolsó (voltaképpen az egyetlen) lehetőség az volt, hogy Viktor Emánuel áttekinti a helyzetet, mindent megfontol, mindent meggondol, majd közli Mussolinival: ki van rúgva.

Mussolini 1925-ben. Library of Congress, LC-F8- 38298


Az uralkodó ebben az időben a spanyol királynál vendégeskedett. A hazatérése után megkeresték az „aventinusiak” és eljuttatták hozzá Finzi memorandumát (aki elküldte az ellenzéknek is, hogy bebiztosítsa magát). Semmi sem történt. A király nem hitt Finzinek vagy megijedt a politikai következményektől. Ha felszólítja a lemondásra Mussolinit, a miniszterelnöktől még kitelik, hogy nem engedelmeskedik, hanem az utcára hívja a fasisztákat és ez akár polgárháborúhoz is vezethet. Mussolini (nem a király kérésére, hanem hogy példát mutasson áldozatkészségből) végül a belügyminiszterségről mondott le. Augusztusban megtalálták Matteotti holttestét és ez megint felkavarta a politikai állóvizet. November 4-én (a fegyveres erők napján, az 1918-as fegyverszünet életbe lépésének évfordulóján) antifasiszta gyűléseket tartottak. Az ellenzékiek „addig üssük a vasat, amíg meleg” alapon eljuttatták a királyhoz Filippelli és Rossi memorandumát, hátha végre történik valami, de újból csalódniuk kellett.
    

„Amendola [Giovanni A. liberális politikus és újságíró] beleun a huzavonába és december 29-én a Mondó-ban [Amendola pártjának napilapja, az Il Mondo] közli Rossi memorandumát. A cikket az ország összes lapja teljes terjedelmében átveszi. […] Az ország megint lázban ég. Hát csakugyan Mussolini a felbujtó? Hogyan maradhat ezek után hatalmon akár egy napig is? […] Mussolini […] az újságok előzetes cenzúráját [vezeti be], és általános mozgósítási parancsot ad a Milíciának.

A fasizmus bukása annyira biztosnak tűnt, hogy egymás után alakultak meg az alternatív kormányok, a végén már harminc „miniszterelnök” volt és mind arra várt, hogy az uralkodó őt választja. A király végül nem lépett, Mussolini viszont igen. 1925. január 3-án beszédet tartott a képviselőházban, ahol közölte: új idők jönnek. Szorosabban ellenőrizték például az igazságszolgáltatást, a Matteotti elleni merénylet ügyében hozott ítéleteket felülvizsgálták és mindenki amnesztiát kapott. A helyükre az ellenzékiek kerültek. Lussu egy gyilkossági ügyben a felmentő ítélet után öt év internálást kapott egy különbíróságtól, de sikerült megszöknie és az emigrációban írta meg a visszaemlékezéseit az 1920-as évekről.

Forrás

LUSSU, Emilio: A Marcia su Roma – és a háttere. Magvető (Tények és tanúk), Budapest, 1977.

Felhasznált irodalom

ORMOS Mária: Mussolini. Politikai életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.

KIS Aladár: Olaszország története 1748-1968. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

KIS Aladár: A Duce. Zrínyi, Budapest, 1989.

A nyitóképen: Rendőrök kutatják át az emberrablás színhelyét, az egyik római rakpartot (Wikipedia)

;