A sosemvolt magyar exilkormány Londonban

Kissé túlzó, ámde valamennyire mégis helytálló megállapítás, hogy az első és második világháború idején amint egy csoportnyi emigráns összeült Párizsban vagy Londonban (később Washingtonban) ott hamarosan egy komitét, tanácsot, egyesületet, ligát stb. hoztak létre, amelyből hamarosan kormány alakult, amelyet vagy elismertek a nagyhatalmak vagy nem. Ez javarészt attól is függött, hogy az illető kormánynak volt-e megfelelő mennyiségű menekült-emigráns emberanyaga, akiket be lehetett állítani a hadiipar futószalagjai mellé, vagy a hadsereg fegyverei mögé. Ha az elismerés nem jött gyorsan, a komiték a számolatlan üléseiken nemcsak azt vitatták meg, hogy milyen politikai rendszert képzelnek el a jövőben hazájuknak, hanem azt is, hogy a helyi külügy melyik potentátjánál lobbiznak az elismerést illetően újra és újra, amíg meg nem történt a kívánt deklaráció vagy véget nem ért a háború.

A magyar emigráció furcsa módon a második világháború alatt nem hozott létre emigráns kormányt: ugyan Pelényi János washingtoni követ felvetése nyomán Teleki Pál miniszterelnökként foglalkozott a gondolattal, hogy Magyarország német megszállása esetén exilkormányt hozzanak létre, azonban a tervből csak annyi valósult meg, hogy Eckhardt Tibor kisgazda politikus az USA-ba utazott. Eckhardt Sumner Welles amerikai külügyi helyettes államtitkárnak 1941-ben kifejtette, hogy az általa szervezett Független Magyarországért Mozgalma nem emigráns kormányként kíván működni. Visszaemlékezésében a politikus úgy fogalmazott, hogy nem kívánta Horthyt „hátba szúrni” azzal, hogy kormányt alakít ki.

Pelényi János Teleki Pálnak felvetette, hogy egy magyar emigráns kormányt miként lehetne létrehozni az USA-banFotó: Kongresszusi Könyvtár


Az Atlanti-óceán túloldalán, Londonban a magyar kabinet alakítása több nehézségbe is ütközött: az ottani emigráns közösség a második világháború idején nem volt nagy létszámú, azonban ennek ellenére is három csoportra bomlott. Ezek közül egyik volt a Károlyi-féle progresszív, olykor radikális demokrata nézeteket valló Új Demokratikus Magyarországért Mozgalom. A másik kettőt a csehszlovák állampolgárságú magyar kommunisták (Londoni Magyar Klub) és az előzőekhez képest inkább jobboldali színezetű emigránsok (Szabad Magyarok Egyesülete) alakították meg Zsilinszky Antal (Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére, volt londoni követségi titkár) vezetésével.

A fragmentálódás más emigráns csoportokat is sújtott, így az Edvard Beneš-féle emigrációnak előbb egy elég erősnek tűnő szlovák-központú mozgalmat kellett letörnie 1940-ben, hogy a csehszlovák emigráns kormányt létrehozhassák, de a lengyel emigráns katonatisztek, politikusok között is volt, amelyik a Piłsudski-rezsim kontinuitása mellett tört lándzsát, míg mások el akarták törölni az 1939 szeptemberéig fennálló rendszert. Végül utóbbiak kerekedtek ki győztesen a küzdelemből, Władysław Sikorski vezetésével. Később azonban számukra már megoldhatatlan problémát jelentett a moszkvai lengyel kommunista emigrációval való egyezkedés, amely „sötét lóként” okozott fejtörést több emigráns szervezet számára.

A csehszlovák, lengyel szerveződések viszonylag korán megkapták a szövetségesek elismerését, még ha ez sok konkrétumot először nem igazán jelentett. A kisebb magyar egyesületek számára nemcsak a nézetkülönbségek, hanem az is problémát okozott, hogy Magyarország Németország szövetségeseként ellensége volt Nagy-Britanniának. Hozzájuk hasonlóan az osztrák csoportok felé is távolságot tartott London, noha Ausztria 1938-ban megszűnt az Anschluss után (érdemes megjegyezni, hogy az osztrák emigráció is több, kisebb frakcióra bomlott, amelyek közül csak az egyik volt a Habsburg Ottó vezette szárny, amely egy föderációt képzelt el a volt Osztrák-Magyar Monarchia tagjai között).

A londoni lengyel emigráns kormány 1944-ben - számos buktatója volt annak is, ha egy csoport kabinetté alakult átFotó: Wikimedia Commons

Ha pedig mégis sikerült volna egységesíteni a magyar mozgalmakat, további nehézség is felüthette fejét: annak ellenére, hogy a szövetségesek háborúban álltak Magyarországgal, Budapesten szuverén kormány működött, amelyet több állam is elismert (sőt, titokban még Londonnal is kapcsolatban volt a kiugrás kapcsán). Így járt a Charles de Gaulle-féle Szabad Franciaország mozgalom, valamint a Beneš-féle formáció, mivel Vichyben, illetve Prágában volt egy kormány, amelyet a szövetségesek legitimnek ismertek el (legalábbis egy ideig).

A londoni magyarok tisztában voltak a nehézségekkel (nem beszélve arról, hogy az említetteken kívül személyes problémák akadályozták az együttműködést), de ezek ellenére is keresték az együttműködést. Nehezen ugyan, de 1944. április 21-én létrehozta a három szervezet az Angliai Magyar Tanácsot (AMT), amely rövid működése alatt programot alkotott a háború utáni Magyarország működésével kapcsolatban, valamint felhívta a figyelmet a hazai ellenállás fontosságára. Miután azonban az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945-ben megalakult, Károlyi Mihály feloszlatta a szervezetet, mondván, az elérte célját.

De vajon működhetett-e emigráns kormányként a szervezet? A következő néhány sorban erről a felvetésről esik szó, hogy mennyi realitása lett volna ennek a kérdésnek (ahol pedig esetlegesen a fikció kerülne szóba – szigorúan a tények talaján maradva – , ott dőlt betűvel szedjük a szöveget).

1944. március 19-én Németország megszállja Magyarországot, azonban az államfő és a kormány a helyén marad: egy német főmegbízottal a nyakán (hasonló történt a Cseh-Morva Protektorátusban is, de az ottani kormány nem intézhette külügyét önállóan) – az éppen szerveződő AMT-nek ez ajtó-ablak helyzet lehetne, hogy kapásból a kormánnyá alakulást deklarálják. Lett volna támogatása? Ha első körben nem is ismerték volna el a szövetséges nagyhatalmak, a Károlyi-féle emigrációval jó kapcsolatot ápoló csehszlovák kormány a „kabinet-csírát” további támogatásáról nagy valószínűség szerint biztosíthatta. Ekkor Beneš mozgalma már a Szovjetunióval is baráti szerződést kötött. Ha pedig Moszkva: Rákosi Mátyással, az ottani magyar kommunista emigráció fejével levélváltás szintjén kapcsolatban állt Károlyi Mihály: az ő támogatásának elnyerése sem bizonyulhatott lehetetlennek, főleg, hogy az AMT egyik alapító szervezete a Londoni Magyar Klub volt.

Érdekükben volt-e a szövetséges nagyhatalmaknak, hogy elismerjék a magyar exilkormányt? A nyugatiaknak valószínűleg semmi. Az angolszászok mondhatni már tűkön ültek a normandiai partraszállás miatt, és mivel a Kállay-kormányt leváltották, az átállás megvalósulásának esélye nullára redukálódott, ezért arra sem lehetett számítani, hogy Franciaországból a fellázadt magyarok megfékezésére erőket csoportosítanak át a németek, amely egyszerűsítené a partraszállók helyzetét. A megszálláshoz is szüksége volt a Harmadik Birodalomnak egységekre, azonban ez jelentett túl nagy elvonást a frontokról. Nem is beszélve a fordított helyzetről: a Károlyi-féle szervezet nem tudta még a megszállókkal szembeni ellenállást megszervezni, és Angliában sem tudott egy harci egységhez katonákat toborozni.

A Szovjetunió ekkor még a nagy 1944-es offenzíváját, amelynek végén benyomult a Vörös Hadsereg Lengyelországba, felzárkózott a Kárpátok vonalára, valamint megtörtént a román átállás, még nem indította el. Ebben a formájában túl messze volt a Károlyi-féle alakulat, hogy a sztálini vezetés használni tudja őket, másrészt bizonyos szempontból felesleges lett volna az AMT-t a talonból előhúzni. Ahogy a varsói felkelésnél a Visztula partján álltak meg a szovjet csapatok, és nézték végig, ahogy a londoni kormányhoz közelebb álló Honi Hadsereg csapatait szétverik, úgy később a szlovák felkelésnél sem tudott a szovjet parancsnokság alatt álló I. csehszlovák hadtest lényegi segítséget nyújtani, mivel az elhúzódó duklai csata megállította a Ludvík Svoboda-féle csapattest előrenyomulását. 1945 májusában pedig a helyi ellenállók által kirobbantott prágai felkelésnél nem nyújtottak segítséget a szovjetek.

A példákból látszik, hogy a moszkvai vezetés a tőle függetlenül működő szervezetek felkeléseit hagyta kivérezni, hogy később a vele megállapodott kormányok könnyebben tudják elfoglalni helyüket, valamint hogy a szovjetunióbeli kommunista emigráció egyszerűbben tudjon pozícióba helyezkedni a hazai párton belül. Magyarországon azonban nem volt jelentős ellenállás, ezért egyfajta hazai földalatti kormány sem alakult ki, amely felkelés kirobbantásán dolgozott – ennek hiányában Károlyiék támogatása Moszkva számára merő passziónak tűnhetett.

1944. október 15. ismét alkalmat adhatott volna arra, hogy a Károlyi vezette tanács ne csak éles hangon elítélje a nyilas uralom kezdetét, hanem egyben ellenkormányként határozza meg magát. Nagy-Britannia elismerésére talán lehetett ekkor számítani, amely következhet abból, Winston Churchill ekkor már foggal-körömmel próbálta Közép-Európát a szovjet befolyási zónából kiszedni. Erre példa a moszkvai tárgyalása, ahol a már unalomig ismert százalékos papírfecnit tologatták Sztálinnal egymás között. Mit reagálhatott erre a másik két nagyhatalom? Az USA kerülte a konfrontációt a szovjetekkel, valószínűsíthetően nem ismerték volna el Károlyit, ezért Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem továbbra is bombázhatta a State Departmentet mindenféle memorandumokkal az elismerés kapcsán.

Nagy-Britanniának főleg akkor voltak értékesek az emigránsok a második világháborúban, ha emberanyagot is hoztak magukkalFotó: Wikimedia Commons

Amennyiben október 15. után az AMT deklarálta volna átalakulását, az a szovjet vezetés számára lehetett meglepő, de a reakció sem késhetett sokat ebben az esetben. Mivel Károlyi korábban kijelentette, hogy az emigránsok nem kívánnak úgy tetszelegni, mintha beleszólnának a magyarországi eseményekbe, mivel véleménye szerint az a hazaiak feladata. Ezt ismerve Moszkva nem feltétlenül siettette volna a dolgokat: kommunisták már voltak az AMT-ben, másrészt az Ideiglenes Nemzetgyűlés a Vörös Hadsereg által elért területen 1944. december 21-én Debrecenben összeült, azonban érdemi munkát a testület még egy ideig nem tudott végezni, maximum annyit, hogy többek között Károlyit és Vámbéryt többek között felvette a soraiba képviselőként. Az AMT-t kormányalkotó erőként elismerő levelet küldhetett a gyűlés Londonba, azonban a hadi helyzetre hivatkozva további egyeztetéseket nem kíséreltek meg, amely megint csak mutatta, hogy a politika terén az érdemi munka még nem kezdődött meg Magyarországon.

Az AMT számára régi-új probléma is felbukkanhatott, amennyiben az emigráns kormányok útját választják. Valószínűsíthetően kalkulálni kellett az Eckhardt Tibor-féle emigráció megerősödött tevékenységével, valamint az 1944. március 19. után a posztjukról a német megszállás miatt tiltakozó magyar diplomaták csoportjával, a Követi Tanáccsal. A magyarországi kvázi gyökerüket vesztő diplomaták ugyanakkor hiába rendelkeztek kapcsolati tőkével, kissé súlytalan csoportként tevékenykedtek.

Kikből állt volna mégis ideális esetben az AMT-féle emigráns kormány? A három alapító szervezet tagjai lehettek a casting főszereplői, ezzel a „népfront” eszményének való megfelelést is kipipálták Károlyiék. Egy „nagy külsőst” könnyen beemelhettek: Böhm Vilmos, mint szociáldemokrata emigráns egyben kapcsolatot jelentett a magyarországi ellenállás felé, de a külföldi munkásmozgalmakkal, pártokkal is ismeretségben állt. Bár Károlyi minden elgondolásával nem értett egyet, pozíciót – alkalmasint tárcát – kaphatott a komitében.

Böhm számára testhezálló volt az emigráns katonai egység szervezése, mivel ebben volt tapasztalata még 1919-ből. A toborzás azonban problémákba is ütközhetett. Ugyan a holland emigránsok, de még a luxemburgi kormányzat is rendelkezett katonai alakulattal. A probléma azonban az emberanyag feletti harcnál jelentkezett. Még a nagyobb, lengyel és csehszlovák hadsereg számára is problémát jelentett, hogy feltöltsék állományukat. Nem feltétlenül a jelentkező emigránsokból, cseh, lengyel, szlovák és ruszin felmenőkkel bírók jelentették a gondot, hanem a fogolytáborok lakói, akik vitatott területekről érkeztek. A Těšín-Cieszyn vidékéről a Wehrmachtba sorozott, majd fogságba esőkért zajlott különösen nagy küzdelem. A nyugati csehszlovák emigráns hadsereg azonban még így is létszámhiánnyal küzdött. Nyugat-Európában gyakorlatilag csak egy páncélos dandárt tudtak bevetni, amely főleg a legénységi állomány feltöltésével volt bajban.

A csehszlovák emigráns kormány az AMT számára megadta a támogatást, azonban a magukat magyar nemzetiségűnek valló, már besorozott katonáikért foggal körömmel ragaszkodtak, noha hátrányos megkülönböztetés érte őket (nem lehettek tisztek), amelyről a Csehszlovák Kommunista Párt tagja, később a Londoni Magyar Klub alapítója, Kellner György is megemlékezett. Károlyi azonban még így is a „szláv orientáció” mellett tartott ki, ezért valószínűsíthető, hogy ezért nem akasztott volna bajszot Benešsel, és inkább lemondott erről az erőforrásról.

Az AMT a második világháború végén, 1945. április 25-én befejezve tevékenységét, feloszlatta önmagát, ez egy emigráns kormány számára is fontos behatároló tényező. A kabinetként hazatérő AMT pedig elvérzett a kabinetalakítás körüli harcok során, mivel azzal az érvvel, hogy túl sokáig voltak távol Magyarországtól a tagjai (Károlyi egészen pontosan 1919 óta), nem ismerhetik a háborút éppen túlélő állampolgárok politikai, gazdasági követeléseit. A súlytalanná váló szervezet hazatérő tagjait nagy tisztelettel fogadták, de kevesen maradtak benne a belpolitika sodorvonalában. A Károlyi-féle emigráció (és vezető társutasai) követi pozíciókba kerültek: Böhm Vilmos Stockholmban, Vámbéry Rusztem Washingtonban, maga Károlyi Párizsban vezette a magyar missziót, egészen addig, amíg le nem mondtak tisztségükről a kommunista hatalomátvétel egyes lépései miatt – és kezdték meg ismét emigrációjukat, amely Böhm és Vámbéry számára a haláluk nyomán rövid idejű volt.

Felhasznált irodalom:

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában: Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig. MTA BTK TTI – Osiris Kiadó, Budapest, 2015

Böhm Vilmos válogatott politikai levelei 1914-1949 (sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Szabó Éva és Szűcs László), Napvilág Kiadó, Budapest, 1997

Brown, Alan: ’The Army of Lords’: The Independent Czechoslovak Brigade 1940-45. In: Exile Armies (Szerk.: Bennett, Matthew és Latawski, Paul). Palgrave Macmillan, Houndmills-New York, 2005. 7-17. o.

Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943 (Szerk.: Kádár Lynn Katalin). L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008

Hajdu Tibor: Károlyi Mihály, Politikai életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978

Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013

Károlyi Mihályné: Megjegyzések Hajdú Tibor: „Károlyi Mihály: Politikai életrajz” című könyvéhez. Századok 117. évfolyam, 1983/1. szám. 179-208. o.

Lagzi István: „A lengyel fővezér, Rydz-Śmigły marsall Magyarországon van!” In: Ugyanő: Móra Ferenc Múzeum, Budapest-Szeged, 2009, 37-88. o.

Kellner György: Magyar antifasiszták Angliában 1940-1945. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983

Nyári Gábor: A Sándor-palotától a ravatalig. Teleki Pál miniszterelnöksége, 1939–1941. Kairosz, Piliscsaba–Bu-dapest, 201

Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Budapest, 2003

Ormos Mária: Közép-Európa Volt? Van? Lesz? Napvilág Kiadó, Budapest, 2007í

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005

Varga F. János: Az Angliai Magyar Tanács Története (1944-45). Századok 117. évfolyam, 1983/1. szám, 152-175. o.


;