Propagandaháború Koreában: lánctalpas galamb és kínai pin-up

Az 1950 és 1953 között dúló „elfeledett háború” nemcsak brutális kegyetlenségével írta be magát a 20. század történetébe, de sok tekintetben a hidegháború groteszk militarizmusának motorja is volt. A rengeteg ledobott bomba, kioltott emberélet, az értelmetlen lövészárokharcok és az elpusztított környezet mellett ritkán esik szó arról, hogy milyen erőfeszítéseket tettek a felek az ellenség megosztására. Mostani válogatásunkban a két oldal propagandájából nyújtunk ízelítőt.

1950. június 25-én Észak-Korea meglepetésszerűen lerohanta Dél-Koreát. A déli kormány összeomlott és Puszán területére szorult vissza. Szöul ostromairól korábban már itt írtunk. Csak az egyesített ENSZ-csapatok megérkezésével fordult meg a háború menete – igaz, akkor annyira, hogy a Jalu-folyóig meg sem állt a nemzetközi koalíció. 1951-ben a mintegy 1,3 millió főt számláló kínai „önkéntesekből” álló sereg fordította meg ismét a háború menetét, hogy az eredeti „határhoz” közel, a 38. szélességi fok mentén állóháború alakuljon ki. Az ENSZ-csapatok fő hadviselői, valamint Észak-Korea és Kína mindent megtett, hogy a két oldalon harcoló koreaiakat a maga oldalára állítsa. A legfontosabb eszközük a repülőgépekről leszórt röpcédulák és a propagandaplakátok voltak.

Az északi oldal elsősorban az USA-féle kapitalizmus pénzéhségét, háborús uszítását, az áldozatok és a katonák számát emelte ki. Az ellenség küllemre is szörnyeteg, a szeme nem látszik, ajkán gyilkos vigyor. Ezen a kínai poszteren MacArthur tábornok látható, amint épp leszúr egy koreai anyát, miközben a háttérben amerikai gépek bombázzák Koreát.

Az ellenoldal propagandája a kegyetlenség és a pénzéhség témáján túl némileg találékonyabbnak bizonyult. Elsősorban a kínai „önkéntesekkel” szemben bevetettek mindent, ami kínálta magát: a Koreában rájuk leselkedő éhezést és halált, a beragadásra hajlamos rossz minőségű orosz puskákat, a honvágyat és a normális emberi érintkezésre való vágyakozást.

Emellett olyan, nem személyes témákat is felvetettek, melyekről úgy vélték, Ázsiában jól rezonálnának: nemzeti büszkeség és függetlenség, hagyományok és tradíció szerepe stb. Szinte látni, ahogy az amerikai külügyminisztérium munkatársai érdeklődve hallgatják a térséggel foglalkozó szakembereket, akik az „arcvesztés” jelenségét magyarázzák. Ezt a koncepciót felhasználva riogatták a marxista önkritikai gyakorlatokkal a koreai katonákat.

A nemzeti büszkeség is szóba kerül sok plakáton: a háborút nem a koreai nép akarja, hanem a rajtuk zsarnokoskodó párt, akiket Kínából irányítanak, akiket pedig Moszkvából. Ez a láncolat több plakáton is megjelenik, és egyértelműen az ázsiai függetlenség képzeteire, részben pedig az oroszellenességre játszik rá.

Nemcsak a 38. szélességi kör mentén egymásnak feszülő csapatok körében volt fontos a propaganda. Talán ennél is fontosabb volt a széles világközvélemény megnyerése, a nyugati országok és a szocialista tábor belső önazonosságának egysége. Ebben a tekintetben a koreai háború egyértelműen a baloldali békepropaganda megerősödését hozta. Ekkor születtek meghatározó szimbólumai. Érdekes módon több meghatározó szimbólum is egy művészhez kapcsolódik, a spanyol–francia festőhöz, Pablo Picassóhoz. Picasso sok tekintetben a világháború utáni Nyugat-Európa baloldali, kommunistákkal szimpatizáló értelmiségijének archetípusa. Zseniális művész, redukcionista világfelfogással. A koreai háború európai „hátországában” arra törekedett, hogy felhívja a figyelmet a háború szörnyűségeire (ami rendben van), és az amerikai imperialisták felelősségére (ami már nem annyira). Picasso 1951-ben keltett először feltűnést a Koreai vérfürdő című festményével.

A festmény a nyugati agresszió megjelenítése: az ENSZ-csapatok félig robotok, félig középkori keresztes lovagok, akik állig felfegyverkezve, szintén félig robot-, félig középkori eszközökkel farkasszemet néznek a meztelen és kiszolgáltatott terhes koreai nőkkel és gyermekekkel. A gyarmatosítást éppúgy, mint a koreai háborút elítélő festmény hatalmas visszhangot keltett Európában és a békemozgalom egyik fontos eszközévé vált. (Bár néhányan megjegyezték, hogy a kép egyoldalú, mert a koreai nép nem olyan kiszolgáltatva várja a halált, ahogy azt a művész megjelenítette.) A kép egyébként az ún. szincsoni mészárlást hivatott megjeleníteni: észak-koreai források szerint az Észak-Korea déli részén lévő Szincsonban 1950 decemberében tízezrével végezték ki a polgári lakosságot. Az atrocitásokat nehéz bizonyítani, a bennük lévő amerikai bűnrészességet még kevésbé. Phenjan a városból mindenesetre valóságos észak-koreai propagandaszentélyt varázsolt az Amerikai Háborús Bűnök Múzeumával.

Picasso azonban ennél is nevezetesebbet alkotott Galamb címmel 1949-ben. A békét szimbolizáló madár a háborúk befejezésének és az emberiség háborúktól való megszabadítását jelenítette meg. A középkori keresztény szimbólum Picasso közvetítésével vált a békemozgalom eszközévé és a koreai háború elleni propaganda egyik fő eszközévé.

A békemozgalom és a kommunisták világszerte előszeretettel használták ezek után a békegalambot az amerikai imperializmus és „háborús uszítás” elleni fellépésük során. 1953-ban, a panmindzsoni fegyverszünet tárgyalásain, melyek már évek óta húzódtak, a rengeteg vitatott pont egyike az volt, hogy a kommunista Észak-Korea Picasso galambjaival díszítette azt a kunyhót, amiben a tárgyalásokat folytatták és ahol a dokumentumot alá kellett volna írni.

Mark W. Clarke tábornok, az ENSZ-csapatok parancsnoka könyvében emlékszik vissza a galambok szerepére Panmindzsonban. Az alább idézett részlet betekintést enged abba is, hogy a háborúban ellenséges felek hogyan „üzentek” egymásnak, és hogyan próbálták kijátszani egymás hírszerzőrendszerét.

„A vörösök eredetileg Picasso galambjának két másolatával díszítették az épületet. Ezeket a galambokat a kommunisták mindenütt bevetették, mint saját békeszimbólumukat. Mikor ezt meghallottam Tokióban, rögtön felhívtam Munszanban Harrisont [William Kelly Harrison parancsnokhelyettes, a tűzszüneti tárgyalódelegáció vezetője], és elmondtam neki, hogy semmi esetre sem fogunk abban az épületben találkozni, amíg a vörös szimbólumokat el nem távolítják. A közvetlen rádiótelefon-kapcsolatot használtam, amiről jól tudtam, hogy a kommunisták figyelik. Ez olyan üzenet volt, amiről azt akartam, hogy hallják, mivel azt akartam, hogy tudják, komolyan beszélünk. Sokszor használtam azt a telefont, hogy beszéljek Harrisonnal. Néha használtunk egy kis informális kódot, de sokszor beszéltünk egyenesen a telefonon keresztül is, hogy a kommunisták tudják, miről beszélünk.”

„Régi trükk volt ez. Moszkvában használtam még a külügyminiszterek tanácsának ülésein 1947-ben, amikor a szakértőink mikrofonokat találtak a szobánkban, amiket az orosz titkosrendőrség helyezett el. Ahelyett, hogy eltávolítottuk volna őket, ami hasztalan gesztus lett volna, kihasználtuk, hogy ott vannak. Gyakran bonyolódtunk hosszú és nevetséges beszélgetésekbe kizárólag a lehallgatók kedvéért, néha pedig még megjegyzéseket és utalásokat is tettünk bizonyos jó és hűséges, Ausztriában állomásozó kommunista tisztviselőkre, akik kémként vagy szabotőrként dolgoztak nekünk jó ideje. Amikor pedig tényleg valami fontosat akartunk megbeszélni, az amerikai nagykövetségre mentünk vagy fel-le sétáltunk az utcákon. Végül kidolgoztuk az ilyen beszélgetések szabályos rutinját – mindig körbesétáltuk a Kreml falait.

A Picasso-féle „galambokat” átfestették, így már nem voltak láthatók aznap, amikor aláírtuk a békeszerződést.”

Bármennyire is erős szimbólum volt a békegalamb, mint a legtöbb propagandaeszköz, ez is megtalálta „párját” az ellenpropagandában. Hiszen nem is olyan nehéz kihasználni a nyugati karikaturistáknak az ellentmondást a békevágy és a kommunisták agresszív céljai között.